A blog az én naplóm, és bár sokkal kevesebbszer írok bele, mint amennyiszer igazán szeretnék, de jó az a biztonságos tudat, hogy évek múlva, ha majd egyszer visszaolvasom, meleg szívvel emlékezhetek azokra a dolgokra, amiket érdemesnek és/vagy fontosnak tartottam lejegyezni ide. Szeretem visszaolvasni a saját írásaimat, mert segítenek, hogy ne felejtsek. Hogy emlékezzek az anyává válás nehéz hónapjaira, a bizonytalanságokra, az útkeresésekre. Hogy megerősítsenek abban, hogy igenis jól csinálom.

Kettő éve ilyenkor még csak 7 hónapja voltam anya, dúlt a háború a spanyol sógornőm és köztem. Vagyis részemről nem volt háború, mert egész egyszerűen elzárkóztam attól, hogy bármilyen formában részt vegyen az életünkben, hiszen támogatást nem kaptam tőle, csak beszólásokat. Elkerülni persze teljesen nem tudtam, hiszen soha nem állnék Mikel és a családja közé, ráadásul ők már tíz éve az én családom is, nem olyan könnyű teljesen elhatárolódni. De nagyon bántott. Mármint tényleg. Semmi sem volt jó, a hordozást konkrétan kinevette, a blw-től a hideg rázta, a szoptatást szerinte már kilenc hónap után abba kellett volna hagynom. Az egyik legfájóbb mondatát míg élek, nem fogom elfelejteni, beégett:

"Ez a gyerek (mármint Pablo) túl sokat van kézben. Majd meglátod, mik lesznek a következményei..."

Mint minden elsőgyerekes anyának, nekem sem volt fogalmam arról, hogy milyen lesz élesben a gyereknevelés. Voltak elképzeléseim, elveim. Aztán lett egy fiam. Aki nem úgy működött, mint ahogy azt elvárták volna tőle. Nem csak evett és aludt. Nem volt el bárkinél. Nem lehetett vele bármerre menni, mert ő nem a tipikus bármikor bárhol ringatás nélkül elalvó baba volt. Tudjátok, mennyire nehéz volt, írtam róla nagyon- nagyon sokszor. Minden egyes fogát megszenvedte, lázasan üvöltött éjszakákon keresztül minden fogáttörés előtt. Csakis velem tudott megnyugodni, szopizva elaludni. 

Mikellel egészen különleges a kapcsolatuk. Rajonganak egymásért. Imádom nézni őket, amikor játszanak, olvasnak, vagy csak kézenfogva sétálnak és közben az élet nagy dolgairól beszélgetnek. Mikelnek végtelen türelme van, és látszik rajta, hogy valóban jól érzi magát a kisfiával. Pablo pedig issza a szavait, szívja magába, amit Apa tanít neki, mint egy kis szivacs.

Mi vagyunk az ő világa. Apa és Anya. És basszus, ez így van jól, nem? Viszonylag hamar felismertük, hogy a mi kicsi fiunk nem olyan, mint a négy unokaöcsink. Hogy fölösleges hasonlítgatni, hiszen csak a szakadék nő a sógornőm és közöttem a különbségek hangsúlyozása miatt.

A kezdeti néhány hónapos bizonytalankodás után hamar mertünk úgy nevelni, ahogyan a szívünk diktálta. Nem hagytuk sírni, hogy erősödjön a tüdeje, vagy hogy szokja, hogy ne manipuláljon bennünket (?!). Nem hagytuk a babakocsiban, ha sírt, hanem ha kellett, egész nap magunkon hordtuk. Állandóan öleltük, simogattuk, pusziltuk, és nem törődtünk az olyan abszurd megjegyzésekkel, hogy elkapatjuk, vagy túl anyás lesz. Azon is csak nevettünk, hogy azzal, hogy vele alszok, tönkreteszem a házasságunkat. Nem, nem volt minden rózsás minden egyes pillanatban, mi is megküzdöttünk a kisgyerekes szülők hullámvölgyeivel, de nincsen gond, ezt egészen hangosan ki merem jelenteni. Igaz, hogy 15 hónapos korában bölcsibe írattam, de a napi két- három óra különlét kellett ahhoz, hogy segítség híján magamra is jusson egy kis időm. 

Kétéves koráig nagyon ritkán nézett tévét, és egészen pici korától olvasunk neki. És beszélünk. Állandóan beszélünk. Mindent, mindig. Az egyik ismerősöm a nyáron azt kérdezte tőlem: "Ti ugye sokat beszélgettek Pabloval? Látszik rajta.". Az ő kislánya egy hónappal fiatalabb Pablonál, azóta is összefacsarodik a szívem, amikor arra gondolok, hogy mi lehetett a kérdésének az alapja.

Na de mindegy, nem mások kritizálása a célom, se a saját szuperszülőségünk hangsúlyozása.

Egyszerűen csak annyit akartam ezzel mondani, hogy ma történt valami, ami bebizonyította, hogy igenis jó úton haladunk. Baromi melós ez a kötődve, válaszkészen nevelés, és sajnos a mai napig rengetegen nincsenek tisztában azzal, hogy mi van e fogalom mögött. Tévesen azzal azonosítják, hogy az így nevelt gyerekek akaratos kifőnökök, akiknek ki van nyalva a feneke, és minden rájuk van hagyva. 

Ennél nagyobbat nem is tévedhetnének.

Hogy mi a kötődő nevelés?

Ma játszóházban voltunk Pablo kisbarátnőjével és a szüleikkel. Pablo boldogan ugrott a labdamedencébe, majd keservesen sírni kezdett. Nem tudjuk, hogy rosszul lépett, vagy ráugrott valamire, de nagyon fájlalta a bal lábát, bicegni kezdett, és onnantól kezdve csak a karomban akart lenni. Hazajöttünk aludni egyet, bár nagyon aggódtam, de mivel nem dagadt és rá tudott állni, úgy voltam vele, hogy várunk egy picit, nem megyünk ügyeletre influenzás emberek közé, ha egy mód van rá. Az alvás után is bicegett, ígyhát elmentünk a kórházba, ahol alaposan megvizsgálták. Mivel a röntgenszobában megmakacsolta magát, és remegve kérte, hogy vigyem ki, ezért nem tudtak felvételt csinálni róla, így nincs kizárva hát, hogy valami nem oké a kis talpával. Habár a doki 99%-ra mondta, hogy nincs törés, csak nagyon megzúzódhatott, néhány nap múlva tudhatjuk csak pontosan, hogy biztosan nincsen baja. 

Hazajöttünk, vacsora, fürdés, meseolvasás, majd jött a szokásos elalvási rituálé. Amit ma picit ingerülten kezdtem, hiszen én is fáradt voltam az izgalmak miatt. Vannak napok, amikor nagyon vágyom rá, hogy bárcsak megtanulna magától elaludni, és ne kelljen a fenekét paskolgatva mellette lennem, amíg álomba nem szenderül, miközben annyi minden mást csinálhatnék helyette. Közben persze imádom minden percét, mert csodálatos látni, ahogyan ellazul, ahogyan biztonságban érzi magát velem, mellettem, az otthonában, az ágyikójában. Csak na, vannak napok. És ez a mai is ilyen volt. Aztán elszállt minden ilyen gondolatom:

Amikor már azt hittem, majdnem alszik, egyszercsak kinyitotta a szemét, megsimogatta az arcomat, és azt mondta érthetően, teljes mondatban az én két és fél éves, kétnyelvű pici fiam, akiről azt hittem, hogy majd sokkal később fog elkezdeni beszélni: "Gracias Mama por ayudarme. Estoy mejor."- "Köszönöm, hogy segítettél Anya. Már jobban vagyok."

Na ez a kötődő nevelés. Ez az álmatlan éjszakák, a hordozás, az állandóan kézben levés, az együttalvás, a szopizás, a puszik, a simogatások, a szeretet kimutatása nap mint nap.

Anyás? Elkapattuk?

Tudjátok mit? Lehet. 

De minden egyes pillanata megérte. 

Köszönöm, hogy elolvastatok. Megyek, hozzábújok, megsimogatom, belesúgom a fülébe, hogy ő a mindenem, és boldogan elalszok mellette. És nem érdekel, hogy ennyi idősen már régen egyedül kellene aludnia...

Justmom Évi