Olyan sokminden kavarog bennem így, a sohavégetnemérő spanyol karácsony után. Már eltelt egy hét, de még mindig emésztem ezt a közel egy hónapos időszakot, pedig összességében sokkal jobban sikerült, mint azt vártam.  Viszont annyi kérdés merült fel bennem idén, hogy nem tudom, megtalálom-e rájuk a választ valaha.

Igyekszem olyan gyermekkort biztosítani a kisfiamnak, amire egyszer majd meleg szívvel gondolhat vissza. Az otthon illataira, anya konyhájának ízeire, az ágyacskája puhaságára, az összebújós olvasásokra apával, a nagy kacagásokra, a sétákra, a kirándulásokra, a szeretetre és az összetartozásra. És természetesen az ünnepekre: a családi körben megült születésnapokra, a  iskolai rendezvényekre és az elmaradhatatlan karácsonyra. 

Büszke vagyok a magyarságomra, ennek ellenére nagyon örülök, hogy Spanyolországba sodort a sors. Úgy érzem, hogy itt vagyok igazán önmagam, ez az a hely, ahol teljesen boldog vagyok. Nemcsak azért, mert az én szép szemű spanyol macsóm idevalósi, és mert itt született meg a kisfiunk. Nem.

Spanyolország nekem maga a csoda. A nyelv, a kultúra, az emberek, a hatalmas ország nemzeti sokszínűsége, a táj, a tenger, az óriási hegyek, a méltón híres gasztronómia, a világ legjobb borai, az egészségügy, a gyermeknevelés, az életvitel, minden. Egyszerűen nincs olyan dolog, amiről panaszkodhatnék, számomra minden csodálatos, és hálás vagyok ennek a fantasztikus földnek, hogy befogadott. 

Spanyolul élek, spanyolul étkezem, spanyolul (és angolul) dolgozom, spanyolul beszélgetek a fiam barátainak anyukáival, spanyolul álmodok.

De mindig magyar leszek. Ahogy telnek az évek, sajnos egyre távolabb kerülök, ám azt hiszem- vagy legalábbis remélem-, hogy ez egy teljesen természetes folyamat azok életében, akik elhagyják a szülőföldjüket. Az ízek átváltoznak, a túró rudi édessége elhalványodik, március 15-e és október 23-a mindegy, milyen napokra esik, hiszen minket már nem érint. Beilleszkedünk, beolvadunk, átvesszük új otthonunk szokásait. Vegyes nemzetiségű gyermekeink lesznek, akikhez magyarul beszélünk, nagyiékat és az unokatesókat rendszeresen hívjuk, évente egyszer igyekszünk hazalátogatni, Bogyó és Babócát nézünk, Halász Juditot hallgatunk a kocsiban, Benedek Elek összes meséje a polcon sorakozik a régi középiskolás történelemkönyvek mellett, hogy majd ha oda kerül a sor, legyen miből mesélni.

Igyekszem, tényleg nagyon igyekszem, pedig mennyire nehéz is néha magyarul magyarázni Pablonak, amikor mindenki spanyolul beszél körülöttünk.

Az állandó önostorozás az anyaság velejárója: jól csinálom? Elég jól csinálom? Valóban úgy csinálom, ahogy neki a legjobb? Fogja valaha magyarnak érezni magát? Érteni fogja, hogy milyen hagyományt kapott, hogy milyen súly ül a vállán? 

Baszkföld kellős közepén, a fővárosban élünk. Vitoria egy sokszínű város, az egyik legélhetőbb, amit valaha ismertem. Kisgyerekkel egyszerűen elképesztően ideális: nagyon magas színvonalú óvodák, iskolák, alternatív oktatási intézmények, döbbenetesen jól átgondolt és kiépített infrastruktúra, tömegközlekedés, hatalmas parkok, EU-szabvány játszóterek, művelődési központok, uszodák, tökéletesen ideális ahhoz, hogy olyan szellemben neveljük fel Pablot, ahogyan mindig is szerettük volna. Egy dolgot leszámítva: a baszk (vagy más néven euszkéra) az egyik hivatalos nyelv, az iskolában elkerülhetetlen, a három oktatási nyelv egyike. Pablohoz az oviban csak baszkul beszélnek, és büszkeséggel kijelenthetem: a két és fél éves gyerekem tökéletesen megérti ezt a nyelvet is.

Az örömöm azonban nem felhőtlen, mert december közepén olyan dologra döbbentem rá, amit éveken keresztül kategorikusan tagadtam: a fiam apukája spanyol, én magyar vagyok, ő viszont -akármennyire kézzel-lábbal hadakoztam is ellene, bizony lehajtott fejjel be kell ismernem,- baszk.  Évekig dühösen veszekedtem azokkal a magukat baszknak valló ismerősökkel, akik nem beszélik a nyelvet: ha nem beszéled a kultúra saját idiómáját, mégis hogy a fenébe érezheted magad egy bizonyos népből valónak?! Hogy jelentheted ki, hogy te baszk vagy, ha nem érted, mit kántálnak a függetlenedésért küzdő fanatikusok, akik rendszeresen utcára vonulnak? Hogy mondhatod, hogy te büszke baszk vagy, ha nem tudod eredeti nyelven elénekelni a népdalokat?

Aztán karácsonyra készülve jó nagy pofont kaptam: hiába magyarázom az én félig magyar fiacskámnak, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat, ha itt Baszkföldön az Olentzero érkezésére készül minden kisgyerek...Ha azt akarom, hogy felhőtlen legyen az ünnepe, bizony be kell állnom a sorba, akármennyire fáj is, hogy neki a Mikulás nem hoz csomagot a kiscsizmákba, a Jézuska csengettyűje pedig nem szól december 24-én. Ezt persze tudtam már az első karácsony előtt is, amikor még csak fél éves volt. Azt viszont nem tudtam, amit ez a gondolatmenet vezetett fel egy pénteki konyhában borozós vacsora során: Mikel csak addig érvelt, amíg beláttam, hogy mivel ebben a kultúrában és harmadrészt ezen a nyelven nő fel, az én pici fiam baszk, ha tetszik nekem, ha nem. Nem a származása jogosítja fel ennek a címnek a viselésére, hiszen nem egy igazi hét baszk vezetéknevű családból származik, nem a Pireneusokban nő fel egy istenhátamögötti caserioban.

De nemcsak azért lehet valaki magyar, mert magyar családba született, ugye?

(Ez a kép Badacsonyban készült két évvel ezelőtt.)

Pablonak a baszk népviselet a fekete nadrág, fehér ing az iskolai ünnepségeken, Szent István ünnepe neki augusztus 4-e, Vitoria hatalmas városi bulija. A Gesztenyesütő járja körbe az iskolákat, nem a Mikulás, és a már említett Olentzerohoz megyünk elvinni a ajándéklistát karácsony előtt. Baszk gyerekdalokat énekel, azokra táncol a városi rendezvényeken, baszkul szurkol a kosárlabdázó unokatesójának, hiszen ezen a nyelven kántál a tömeg. 

Hiába sütök kürtőskalácsot, hiába kapjuk a hazai kolbászt és a csokinyuszit. Neki ezek csak történetek, csak megkóstolt, különleges ételek. Hiába mesélem el neki Magyarország történetét, ő nem érzi, amit én érzek, amikor meghallom a Himnuszt. Hiába hallgatok Magashegyi Undergroundot, Rúzsa Magdit vagy Lagzi Lajcsit (nem!:D), neki nem lesz ugyanaz. Nem lesz olyan magyar, mint amilyen én vagyok. Sőt, még csak félig annyira sem...

Borzasztóan nehéz volt ezt megemésztenem, elfogadnom, mert nagyon földhözragadt és hagyománytisztelő ember vagyok. Ennek ellenére nem vagyok keserű, hiszen annyira szép ez a sokszínűség! Hiába vagyok fiatal, a világ ilyen mértékű diverzitásához még én sem tudok hozzászokni, de azt hiszem, az egyetlen nézőpont, ami jó lehet az ilyen sokhazájú gyerekek esetében az az, ha lehetőségként gondolunk a rengeteg kultúrára, ami körülveszi.

Akcentussal fog magyarul beszélni? Spanyol állampolgárság szerepel az útlevelében? Baszknak fogja vallani magát, ha felnőttként megkérdezik tőle, hol nőtt fel? Csodálatos ez a világ, amiben ma élünk. Lehetőségek tárháza, amikkel meg kell tanulnunk együtt létezni, és a lehető legtöbbet kihozni belőlük.  

Ugye milyen könnyű?

Hát nem. Nagyon nem. Pedig istenbizony nagyon pozitív és támogató vagyok. Tényleg örömmel tekintek a jövőbe, és augusztusban már Pablo is a baszk népviseletben fog vonulni a baszk zászló mögött, de fáj. Nagyon fáj, hogy nem nem mondhatom azt, hogy a fiam magyar. Hiszen nem az. Az anyukája magyar. Ő pedig csak magyar származású. Ami bizony nem ugyanaz.