Jöttem végre élménybeszámolni! Jól eltűntem az utóbbi hónapokban, de volt rá okom, most elmesélem. 

Egy hete jöttünk haza a nyaralásból, előtte meghalni nem volt időm Pablo szülihónapja miatt, olyan volt, mintha folyamatosan vendégeket vártam volna májusban. Élveztem nagyon, csak semmi másra nem maradt energiám a sütés-főzés-pakolás után. Vagyis de, listákat írtam, hogy mit vigyünk magunkkal a 23 napos nyaralásra:)

Soha nem voltunk még ennyi napot távol, főleg nem egy kétéves örökmozgóval. Idén sikerült úgy alakítani, hogy Mikelnek összejött ennyi szabadság egyben, Pablonak még nem baj, ha hiányzik a suliból, én bárhonnan tudok írni, és ami a legfontosabb: mivel időben, konkrétan tavaly októberben elkezdtem szállásokat nézegetni, annyira jó áron találtam kettő apartmant, hogy belefért a több, mint három hét. Nem ötcsillagos hotelben voltunk, főztem szinte minden nap, mi vetettük be az ágyunkat. De nem bántam, hiszen együtt voltunk két csodálatos helyen, kiszakadva a hétköznapokból, új helyzetekkel szembenézve. Elég hullámvasút volt az eleje, de szépen sorjában elmesélek mindent.

Hogy hol is voltunk pontosan? Mint írtam, kettő bázisunk volt: az egyik, Sanlúcar de Barrameda Dél-Spanyolország Portugália felőli csücskében, Andalúzia tengerparti részén, a másik, Almunecar pedig Malagától jobbra, szinte pont a déli part közepén. Mutatom térképen, figyeljétek, milyen grafikai zseni vagyok!

Ugyanaz az ország, ugyanaz a földrajzi szélesség, mégis több, mint 300km távolság. Magyar fejjel szinte felfoghatatlan, nem? 

Sanlúcar tőlünk kilenc óra autóval, ezért félúton megálltunk Trujilloban városnézni, és az éjszakát is ott töltöttük. Jó döntés volt, Pablonak éppen elég volt ennyi a kocsiban, nagyon türelmes volt az utazás alatt, és így megismertünk még egy csodálatos spanyol városkát.

Másnap korán reggel útnak indultunk, és hamar meg is érkeztünk Sanlúcarba. Airbnb-n keresztül foglaltam az apartmant, és bár a képek alapján is szuper kis lakáskának tűnt, élőben el voltam varázsolva. Két szoba, két fürdőszoba, kert, nyugágy, teljesen felszerelt konyha, gyerekmedence 10 méternyi sétára, tengerpart 5 percre. 

Itt tíz éjszakát töltöttünk. Nem indult könnyen: Pablo fogai szokás szerint akkor indultak be, amikor lazulni akartunk. Nehéz volt az első néhány nap, de sok öleléssel, puszival, játékkal és fájdalomcsillapítóval túllettünk rajta, és tényleg élveztük azt a néhány napot. Az idő nem volt gatyarohasztó, ezért kevesebbet strandoltunk, mint ahogyan szerettem volna, de arra meg pont jó volt, hogy olyan dolgokat fedezzünk fel, amikre nem is számítottunk. 

Az andalúzok híresek a nagy ünnepségeikről, imádnak bulizni, az utcán lenni, élni. Példát vehetünk róluk, az életszemléletük és a boldogságuk ragadós. Éppen a város legnagyobb fiesztája volt, amikor odeértünk: La Fiesta de la Manzanilla.

Ezt úgy képzeljétek el, mint egy óriási vásárt: bódékat állítanak fel, ahol azonban nem vásári portékák vannak. Hanem egész nap szól a zene, folyik a híres manzanilla bor, a sör és a rebujito (fehérbor sprite-tal, meglepően finom és frissítő), dübörög a mindenféle zene. A sevillai Feria kistestvére ez, arról talán már hallottatok. Nagy álmom eljutni rá, talán pár éven belül sikerül. 

Na de addig is feltöltődtem ezzel a bulival, Pablo hihetetlenül cuki volt: berohant egy bódéba, ahol flamenco szólt, és beállt a népviseletben táncoló lányok közé rázni a fenekét, alig tudtunk egy óra múlva kicsalogatni onnan. Nagy élmény volt!

Felfedeztük a városkát is, egy délelőttös séta elég volt rá. Megmondom őszintén, picit csalódtam benne: a tengerpartja egyáltalán nem volt gyerekbarát, de azt hiszem, igazából az én hibám, hogy ezt választottuk. Mindenhol azt írták, hogy gyerekkel ideális hely, és valóban: többszáz méter széles, finom homokos tengerpartja van, csak azt felejti el említeni mindenki, hogy Spanyolország egyik legnagyobb folyója, a Guadalquivir itt ömlik a Földközi-tengerbe. Itt rakja le az összes hordalékát, és a kétfajta víz keveredése a medúzák kedvenc helyeinek egyike. Az első reggel lementünk, és önfeledten andalogtunk fürdőruhában, mezítláb. Éppen azt nézegettük Pabloval, hogy mik azok a vastag gilisztaszerű, átlátszó valamik, amik a homokból állnak ki, mint kicsi szelepek és lengedeznek a lágy hullámokkal, amikor odajött egy aranyos néni, és szólt, hogy látja, nem idevalósiak vagyunk, vigyázzunk, ezek bizony medúzák, és csípnek. Na mondanom sem kell, egyből elment a kedvünk az sétafikától, meg sem próbáltunk bemenni a vízbe ezek után. 

Homokozni viszont több délután is lementünk, az első alkalommal hihetetlen dolog történt: mivel nagyon erősen fújt a szél, és nem volt fürdéshez való idő, a part gyakorlatilag üres volt. Napszemüvegben, viszonylag védett helyen túrtuk a homokot, amikor egyszercsak megjelent egy hatalmas, csodaszép ló egy lovassal a hátán. Mutatom képen, szerintem átérzitek a pillanat varázslatát még ezen keresztül is. Csak bámultunk leesett állal, Pablo odáig meg vissza volt a paciért. Hamar továbbálltak, de felejthetetlen élmény volt. 

Felfedeztünk egy másik tengerpartot a szomszéd város mellett, és ott hesszeltünk, amikor az idő engedte. Na ez aztán tényleg álomszerű hely volt!

Chipiona a városka neve, a szállásunktól húsz percre volt autóval. Fehér homokos, végtelenbe nyúló tengerpart, ahol az apálykor visszahúzódó víz természetes kis medencéket hagy. Mivel bokáig érnek, gyorsan átmelegednek a naptól, egész délelőttöket játszottunk végig ezen a varázslatos helyen. Mivel pont egy étterem lábánál pakoltunk le, ezért nem kellett az ebéden aggódnunk. Andalúzia az ország egyik legolcsóbb helye, háromszor is olyat ettünk, hogy megnyaltuk a tíz ujjunkat utána. 

Mutatok néhány képet, beszéljenek helyettem azok!

Pablo kis barátjának apukája a Sanlúcar melletti Jerezben nőtt fel. Motorrajongók talán hallottak már róla, Európa egyik leghíresebb motorversenyét itt rendezik, többezer motoros vonul fel évről évre. Megnéztük ezt a nyüzsgő kisvárost, érdekes volt betekintést nyerni az andalúzok dolgos hétköznapjaiba: kedden voltunk, tömve volt a piac, az utcákon kávéztak a helyiek, öröm volt látni, mekkora élet van egy egyszerű munkanapon. 

Andalúzia ezen csücske nagyon ismert a híres Pueblos Blancos, vagyis a fehér városkák miatt. Képzeljétek el a helyek oldalába épült, icipici, hófehér városkákat kacskaringós, meredek utcákkal, lélegzetelállító kilátással. Mi Arcos de la Frontera-ba látogattunk el, fogalmam sem volt, hogy mennyire gyönyörű is valójában.

Álmélkodva sétáltunk a szűk óvárosi utcácskákon, elraktározva ezeket a csodás pillanatokat. A helyiek hangosan, mosolyogva köszöntek, és amikor egy kézműves boltocskában megkérdeztük a tulajdonost, hogy hol ebédeljünk, gondolkodás nélkül elkezdte sorolni a jobbnál jobb bárokat. Nehezen választottunk végül, de nagyon eltaláltuk, finomat ebédeltünk a csodaszép pátióból kialakított picike étteremben. 

Mik a tipikus andalúz ételek? A gazpacho-ról, vagyis a hideg paradicsomlevesről biztosan hallottatok már, a negyven fokos hőségben nagyon frissítő tud lenni egy pohárkányi belőle. Nagyon sok salátát esznek, a halak akkora választékban vannak, hogy ember legyen a talpán, aki mindet végig tudja próbálni. Minden nap halat vagy tengeri herkentyűt ettünk, imádtunk mindhárman. A tortita de camarones Sanlúcar helyi specialitása: iciripiciri rákok lángosszerű masszába belesütve, isteni finom! A sült szardínia is minden étteremben megtalálható, nem tudom, mennyit lennék képes megenni belőle. 

Fantasztikus tíz nap volt, minden nehézségével együtt. Pablo nagyon élvezte, hogy az apukája folyamatosan velünk van, és nem megy el reggel dolgozni. Rajta lógott végig, mindent Apával akart csinálni. Mikel persze olvadt folyamatosan.(Na jó, hajnal háromkor nem annyira, de annyira édes volt Pablo, ahogy hozzábújva egyből visszaaludt.) 

Kellett neki ez a három hét ennyire együtt. Kétéves kor körül egyébként is van egy fejlődési ugrás, de tényleg döbbenetes volt látni, hogy ennek, és az együtt töltött napoknak a hatására hirtelen nagyfiú lett. Egyáltalán nem baba már. Összezárultak a lábai, sokkal stabilabban fut (rohan állandóan), hirtelen elkezdett mindent ismételni (vigyázni kell a csúnya szavakkal, nehogy megtanulja őket), két nyelven karattyol folyamatosan. Játszik, huncutkodik, kacag, incselkedik, es egyre jobban képes kifejezni az akaratát. Ez nem mindig cuki, nehéz, amikor a 19 kilós kis méregzsák földhöz vágja magát, de ezt az időszakot is meg kell élnünk. 

Hiába vittem könyveket, hiába vittem a laptopom, szinte elő sem vettem őket. Egyrészt leszívott az egész napos anya üzemmód (amit élvezek ám, nem panaszkodás ez, csak na, tudjátok, milyen egész nap készenlétben lenni és őfelségét szórakoztatni), másrészt pedig altatás után kiültünk a teraszra Mikellel egy-két hideg sörrel, és beszélhettünk és beszélgettünk és beszélgettünk.

El nem tudom mondani, mennyire feltöltött ez a néhány hét. Most fizikailag fáradt vagyok, de a szívem tele élménnyel, és folyamatosan vigyorgok a boldogságtól.

A következő bejegyzésemben elmesélem a másik 10 napot. Tartsatok velem!

ps: Ha bármilyen kérdésetek van Andalúziáról, a dél-spanyolországi nyaralóhelyekről, tengerpartokról, bármiről, ki vele, állok rendelkezésetekre!

 JustMom Évi