2018. nov 05.

Az éjszakák hosszúak, az évek rövidek...

írta: Evi Hernaez
Az éjszakák hosszúak, az évek rövidek...

Mivel a nyáron végigturnéztam a rokonságot Pablo alvási szokásaival (vagy inkább nemalvási szokásaival), meg a Facebookom is tele a panaszkodós-röhögős, alvásról szóló mémekkel, cikkekkel, hozzászólásokkal, kézenfekvő hát, hogy ez legyen a mai bejegyzésem témája. Hátha kiírva magamból könnyebb lesz (nem).

 

Pablócicám (aki pár év múlva utálni fog a beceneveiért) hajnal 2 órakor született. Nem sírt fel, csak nézett rám kicsi, lila alienként (nekem senki ne mondja,hogy az újszülöttek szépek), pislogott a hasamon fekve ahonnan gyorsan elindult fölfelé, hogy aztán rámcuppanjon. (De csodás is volt az az aranyóra.) Onnantól kezdve, hogy megszületett, végig rajtam volt, a karomban, mellettem az ágyon, a kiságyba nem tettem bele a kórházban. Nekem valahogy ösztönös volt, hogy folyamatosan testkontaktban legyünk. Aznap éjjel aludtunk. Ő rajtam, én meg kimerülten öleltem az icipici testét, és szundiztunk. Emlékszem, mondtam is Mikelnek reggel, hogy hát nem is volt ez olyan gáz. :) Sőt,a második éjjel ugyanígy telt. A harmadikon pedig már itthon voltunk. Ééés kezdődött a buli!

 

alvo4.jpg

 

Volt kisszoba, kiságy, kisplüss, kisforgó, kismindenfölösleges szarság. Én viszont akárhányszor próbáltam a kiságyába tenni, visított, mint akit nyúznak. Ancsi barátnőm próbált nyugtatni, azt hiszem, 2 hetes volt Pablo, amikor először magamra kötöttem karikás kendőben az ő tanácsára (amiért azóta is hálás vagyok neki, végtelen sok többi dolog mellett).

 

Anyukám itt volt velünk 5 hétig, de egyemmeg ő sem sok mindent tudott segíteni a nappali alvás terén. Meg az éjjelin sem, de akkor még nem gondoltam, hogy gáz van, tudtam, hogy mivel újszülött, szüksége van rám, és már az elején elvetettem a 3 óránkénti etetést. Szóval az éjszakák még csak csak, de nappal sem aludt úgy, mint ahogy azt a filmekben látni: babakocsiba be, picit toszigatod, oszt kész...vele nem lehetett megállni. Emlékszem, órákat mentem  megállás nélkül. Szegény Marvel (a boxerünk, nemsoká bemutatom őt) már bújt el, amikor látta, hogy veszem a cipőmet. Még szerencse, hogy nagyon hamar felépültem szülés után. Kár, hogy a szoptatás miatt megnövekedett étvágyamnak köszönhetően elkezdtem kekszet zabálni - ha akkor nem takarítok el ipari mennyiségű "Galletas Maria"-t (az itteni háztartási keksz), akkor talán visszanyertem volna a fénykorombeli alakomat. Na mindegy, tanultam belőle. Szóval minden a nappali alvás körül zajlott. Nem volt hasfájós, hála a jóistennek, de aludni nem akart. Vagyis de, de csakis rajtam. Cicivel a szájában. Aztán úgy két hónap után már tudtam, hogy az éjszakákkal is gáz van. Hát ilyenkorra már csak kéne pár órát aludnia összefüggően, nélkülem, a kiságyban, nem?! Minden baba aludt körülöttem, mindenki csak sajnálkozva nézett, amikor megtudta, hogy hónapok óta nem alszom egyben 2 órát sem. Én meg próbálkoztam a kiságyba szoktatni.  Órákig ringattam, hogy aztán megpróbáljam lerakni. Órákig, egy ritmusban, egy bizonyos pózban, előmelegítve a kiságyat, levegőt sem véve, áh, még most is összerándul a gyomrom, mikor arra az időszakra gondolok. Nappal esélytelen volt kiságyba rakni, még akkor is visított, amikor játszani raktam bele. Maradt a hordozókendő vagy a babakocsi. Napirendünk az volt hála istennek, lehetett vele számolni, csak én nem tudtam aludni, mert menni kellett. Iszonyatosan kimerültem. Sípolt a fülem, zúgott a fejem, remegtem, lefejeltem minden ajtófélfát. Fekete karikák lettek a szemem alatt, ijesztően néztem ki.

 

alvo2.jpeg

 

És akkor elindultak a fogai, kezdődött az igazi hardcore rész... Mert ugye addigra már nagyobbacska volt, elvileg jobban el kellett volna fáradnia, meg jobban eltelnie. Hát nem: 20 percenként ébredt éjjel... Nem, nem anyai túlzás, esküszöm, hogy ez ment heteken keresztül.

Nekiestem a szakirodalomnak, és megdöbbenve világosodtam fel, hogy bizony ez ilyen bicikli, ha ezt dobta a gép, akkor evvan... és nem, nem minden baba alussza át az éjszakát, sőőőt, az a normális (mármint élettanilag), amit az én gyerekem csinál. Ettől mondjuk nekem nem lett jobb, de legalább tudtam, hogy ne olvassak olyan fórumokat, ahol anyukák licitálnak egymásra, hogy kinek mikortól alszik a babája. Természetesen kérdeztem a védőnőt meg a gyerekorvost is, azt a tippet kaptam, hogy éjfél előtt adjak neki tápszert, hátha attól jobban eltelik. (De szigorúan éjfél előtt! Ezen röhögtem amúgy: miért? Éjfélkor szörnyecskévé változik, vagy mi?) Bevallom őszintén, egyetlen egyszer kipróbáltam, azóta is itt áll a doboz tápszer. Ugyanolyan rosszul aludt aznap éjjel, engem meg pluszba evett a lelkiismeretfurdalás, hogy ha ott van az anyatej, akkor miért tömném tápszerrel, megkockáztatva a cumizavart. Na szóval ez az opció kilőve.

 

alvo3.jpg

 

Tréning... Olyan szépen leírják a könyvekben, hogy ennyi percet sír, bemész, megnyugtatod, kimész, sír, bemész, megnyugtatod, és tadámm, pár nap, és egész éjjel alszik. Adri barátnőmmel agonizáltunk sokszor hajnal 4 órakor, akinek mini Adélja az első hónapokban felcserélte a nappalokat az éjszakákkal. Tartottuk egymásban a lelket, hogy ne kezdjünk bele a tréningbe. Mi is volt a bajunk ezzel? Hogy hála a hülye informálódós kényszerünknek, tudtuk, hogy mi zajlik le a babában, amikor sírni hagyják. Nemcsak a lelki terror, hanem a testi reakciók miatt is borzalom, amin olyankor átmennek. Megemelkedett kortizol szint(stersszhormon), hosszútávú negatív hatások. Nyilván nem a sírni hagyástól lesz sorozatgyilkos vagy hatalommániás zsarnok,  de ha megspórolhatom neki a felnőttkori stresszkezelési problémákat, akkor szerintem evidens, miért nem választottam ezt az opciót. Vagy ha ennyire nem is megyünk bele, akkor nekem elég volt csak azt elképzelni, hogy ugye az ő egyetlen kommunikációs formája a sírás. Na mármost ha sír, akkor kommunikálni próbál velem, hogy valami nem oké. Mivel pici baba, lehet, hogy nem oké a poci, a pelus, a hideg, a meleg, a túl sok fény, a túl kevés fény, a túl nagy csend, a túl sok zaj, a pizsama, a foga, bármi! Szóval ő sír, hogy valami nincs rendben, én meg módszeresen hagyjam kétségbeesve üvölteni percekig, neadjisten órákig? A babám, akinek én vagyok a világ, a minden, segítséget kér tőlem, én meg tojjam le, és csak x perc után menjek megpaskolgatni egy picit? Szóval minden iszonyatgáz éjszaka után átbeszéltük Adrival, hogy miért is borzasztó ez a "tanítási" módszer. Ez nekem nagyon sokat segített, mert voltam olyan állapotban, hogy már minden mindegy lett volna, csak aludhassak egy kicsit.

 

Következő tanácsnak azt kaptam, hogy éjjelre válasszam le. Ennek kategorikusan nemet mondtam. Nem. Mert tudtam, hogy ez nem garantálja, hogy jobban fog aludni, azt viszont a büdös életben nem tudnám megbocsátani magamnak, ha emiatt lenne vége a szopizásnak. Ha emiatt kockáztatnám meg a tej elapadását (6 hónapos korában kezdtem el hozzátáplálni, onnantól mennyiséget eszik, tehát túlélte volna tej nélkül), mert ugye ha nincs inger, nincs tejtermelődés sem. Szóval nem, ez sem lehetett megoldás.

 

December elejére odáig jutottam, hogy miután sokadjára nekimentem a ruhagyűjtőnek használt, a szoba közepén álló kiságynak, hirtelen felindulásból feltettem Wallapopra(az itteni vatera), negyedáron, és még aznap el is vitték. Onnatól új időszámítás kezdődött. Aludt? Dehogyis! De nem volt bennem a nyomás, hogy próbáljam kiságyba szoktatni. Mellé költöztem, és igen, ugyanúgy 40 percenként ébredt, csak nem ringattam, hanem egyből mellre tettem. És volt, hogy egész éjjel úgy maradt, de legalább tudtam pihenni. Egy pózban. Elgémberedve, de aludhattam végre. 

 

Azóta is ez van. Nem igaz, hazudok. Látok javulást, látom, hogyan változik az alvásmintája. Egy hónapja kb. már van néha olyan éjszakánk, hogy csak négyszer ébred. Nappal egyszer alszik, velem. Most is, ebben a pillanatban. :) Ezek az órák az énidőm, az okostelómat nyomkodva chatelek a barátnőimmel, olvasgatok, vásárolok, írok blogot, olvasok az e-readeremen,vagy alszok. 

 

17 hónapja... Fizikailag borzasztó nehéz volt. Nem véletlenül kínzási forma a börtönökben az alvásmegvonás. Borzalom, amikor annyira fáradt vagy fizikailag, hogy felöltözni nem bírsz. Hogy remegsz. Hogy nem mersz utcára menni, mert elüthet egy kocsi, annyira zombi vagy. És ez nem túlzás, egyszer leléptem a padkáról, mert nem fogta fel az agyam, amit a szemem amúgy látott, hogy jön egy autó. Szerencsére Pablo épp nem volt velem. És vissza tudtam ugrani.Na de a leggázabb az nem ez. Mert rájöttem, hogy a magnézium csodákra képes, a kollagén pedig egy varázsszer, és ennek köszönhetően nem  egy kiló, hanem csak fél kiló smink elég ahhoz, hogy emberek közé mehessek, és ne ijesszek meg senkit. Nem a gáz része az bennem játszódott. A lelkemben. Hogy ez biztos normális? Hogy mit csinálok rosszul, hogy nálunk nem működik az, ami másnál igen? Hogy lehetek ennyire szar anya, hogy még arra sem vagyok képes, hogy a normális pihenést biztosítsam a babám számára? Hogy biztosan jól fejlődik-e ilyen hektikus alvás mellett.

És persze az önző része, ami akkor jutott eszembe, amikor már a legmélyebb bugyrokban jártam: miért érdemlem ezt? Mit tettem, hogy szenvednem kell? Mikor lesz már vége? És az ebből fakadó lelkiismeretfurdalás: évekig vártunk erre a kisangyalra, mit panaszkodok? Tavaly novemberben született meg egy baráti házaspár pici lánya 753 grammal. Túlélte, de 77 napot voltak kórházban. A pici alszik, mintababa. De milyen áron? Hát gépek tartották életben, megtanult minden körülmények között aludni, meg ugye ereje sem volt máshoz... És akkor én panaszkodom? Én sírok? Borzalmas időszak volt. Olyan sok minden kavargott bennem. Bántott, hogy az egyébként tökéletesen fejlődő, gyönyörű pici babucim első hónapjaira nem is emlékszem. Mások a szülés borzalmát vagy a szoptatás kudarcát nem tudják feldolgozni, én meg a nemalvás miatt szenvedtem. A bizonytalanság miatt. Gyűlöltem hallani, hogy más gyermeke hogyan alszik. A mai napig fáj, amikor látom, hogy mások milyen gyorsan vállalnak kistesót, én meg remegni kezdek, ha belegondolok, hogy én ezt még egyszer biztosan nem élném túl...Tudom, idővel halványulnak az emlékek, de nem hiszem, hogy ezt valaha is ki tudja törölni bármi.

 

Borzasztó nehéz, de mára már belejöttem. Javult valamennyit, de még mindig nem aludtam 5 órát egyben, mióta megvan Pablo. Csak már tudok vele élni. 

 

Jó lenne, ha minden kisbabát váró leendő anyuka és környezete tisztában lenne azzal, hogy ilyen van, sőt, sokkal gyakoribb, mint azt hisszük. Csak tabu, csak eltörpül, csak nem tulajdonítunk neki olyan nagy jelentőséget. Mert tűrni kell. Mert ne panaszkodj, hiszen ott a babád. Másoknak nem lehet, tudod. Vagy a másik véglet: ha ennyire rossz Neked, akkor ne mártírkodj,  "tanítsd meg"  aludni, és kész. (Ezt a mondatot direktbe megkaptam, így, bele az arcomba.) Az anyukák nem tudják, mi várhat rájuk, a család, a barátok pedig nem tudják, hogyan reagáljanak, ha ilyennel találkoznak.

 

Az anyukáknak nem tudok tanácsot adni. Talán csak annyit, hogy ha náluk is ilyen éjszakai miniterrorista van, hordozzanak, szedjenek magnéziumot, és adják el a kiságyat a picsába! Komolyan mondom. Nem, nem fog 18 évesen is velem aludni. És nem, Apa nem ment el máshová ágymelegítőt keresni, mert Apa felnőtt ember, és nem azon múlik a házasságunk, hogy együtt alszunk-e. 

 

A barátoknak, ismerősöknek, családtagoknak viszont van tanácsom: ne kérdezzetek az alvásról. Ne nézzetek szemöldököt felhúzva, ne adjatok tippeket, tanácsokat. Csak hallgassátok meg, ha panaszkodik, igen, akkor is, ha hónapokon keresztül csak ez megy. Akkor is, ha unjátok, ha nehéz elviselni. Keressétek akkor is, ha tudjátok, hogy megint sírni fog (néha szó szerint), hadd adja ki magaból. Mert nektek nehéz elviselni, neki viszont pokol átélni... Nem, ne gondoljátok, hogy mártírkodik, és szándékosan csinálja, vagy túlfélti a gyereket, és az ő  hibája, hogy nem alszik a baba. Ha szülők vagytok, és a tietek alszik, akkor gondoljátok csak végig, hogy mit tettetek, hogy ez így legyen. A sógornőm például semmit: a legkisebbet letette a kiságyba, és magától elaludt. Nem kellett lábujjhegyen járnia, paskolgatni, órákig énekelni, olyan trükköket bevetni, mint az anyaillatú póló, fehérzaj, ágymelegítő palack,  ő elképzelni sem tudja, hogy milyen órákig altatni, mert nem kellett soha csinálnia. Szóval ne nézzetek hitetlenkedve, ez igenis létező dolog. 

 

Családtagként, barátként tudtok segíteni? Igen: néha csak úgy, nem nagy feneket kerítve a gesztusnak, fogjátok azt a nemalvó kisangyalördögöt, és vigyétek el sétálni. Akkor is, ha nem közeli barátok vagytok, akkor is, ha fogalmatok nincs, mit kell egy gyerekkel csinálni. Mert ha nem is alszik az anyuka, de legalább fellélegzik egy picit. Mert anyának lenni a legszebb dolog a világon, semmiért nem adnám.  De szenvedtem és szenvedek. Szenvedünk. Nagyon sokan. Néhányan jól bírják, néhányan viszont kiborulnak. Nem ő/mi rontottuk el, és higyjétek el, az ítélkezés nem segít. Attól nekünk nem lesz jobb. Az idő majd segít, mert ez egy érési folyamat, de segítsetek túléni, segítsetek, hogy ne érezze szaranyának magát a nemalvás miatt. Mert nem az. Csak belefutott egy óriási tabuba.

alvo5.jpg

Szólj hozzá