Nemcsak Facebookon, hanem Instagramon is fent vagyok evi.justmom.blog névvel (követtek már?, Hihi). Most dúl éppen az #anitiinsta háború, minden fontos influencer elmondta már a véleményét. No, én nem vagyok az, és senki nem kérdezte, hogy mit gondolok erről, ezért nem is fogom elmondani, hahaha. Csak ugye napok óta ez jön velem szembe folyamatosan, és azon agonizál mindenki, hogy mi az Instán megosztott tartalmak valóságtartalma, meg hogy kell-e mindig csak a szépet mutatni.

És akkor ennyi mellédumálás után eljutok oda, amiről ez a bejegyzés szól: nagyon sok fitnesz anyuka nagyon nagy követőbázist csinált magának, és kedvelt #hashtagjuk, hogy #gyerekmellettislehet. Inspirálóak, szeretem a bejegyzéseiket, nyilván nem véletlenül követem őket. De ettől a #-től felmegy bennem a pumpa.
Gyerek mellett is lehet...

Bárcsak ennyire egyszerű lenne, de komolyan! Akkor mindenhol bombatestű, kiegyensúlyozott, szuperboldog anyukák futkorásznának, és sehol nem lennének egyke gyerekek.

Vannak azok a babák (én babák témában vagyok otthon, nagyobb gyerekről még nem tudok nyilatkozni), akik valóban olyanok, mint a nagykönyvben: esznek és alszanak, a kettő között pedig édesen elgügyögnek. Nem mondom, hogy soha nem sírnak, de könnyű velük, na. Már amennyire könnyű lehet az élet egy néhány hónapos csöppséggel.

Vannak azok a babák, akik egyáltalán nem ilyen nyugodtak és egyszerűek. Ők vagy nagyon rossz alvók, vagy nagyon rossz evők, vagy hasfájósak hosszú hónapokon keresztül.

És vannak a többemberes babák, akik mellett az anyukák óriási erőpróbának vannak kitéve. Nem rosszul neveltek ezek a gyerekek, nem elkényeztetett zsarnokok, hanem teljesen más igényű picik, akik mellett az élet egy kihívás. Létező fogalom, nem kell szemellenzősen rálegyinteni, hogy ugyanmár, ez ilyen ma kitalált hülyeség, mert valahogy el kellett nevezni a nagyigényű, neveletlen gyerkeket (irónia, oké? Én tudom, hogy milyen egy többemberes baba, olvastam róluk nagyon sokat, amikor még azt hittem, Pablo is ebbe a csoportba tartozik. Sajnos nagyon sokan nem veszik a fáradtságot, és csak okoskodva leminősítik őket úgy, ahogy az előző mondatomban írtam).

Vannak különböző élethelyzetek, amik szintén baromira befolyásolják azt, hogy a friss szülők hogyan élik meg a gyereknevelés édes hullámvasútját: Pablo bölcsistársainak nagyrésze 4!!! fiatal, fitt, már nyugdíjas nagyszülőkkel rendelkezik, a spanyol társadalom abszolút arra van berendezkedve, hogy a nagymamák és nagypapák is aktívan részt vegyenek a picik nevelésében. Magyarországon nem ilyen fényes a helyzet, de ha csak hétvégén is be tud segíteni pár órát nagyi, már előrébb van anyuka.

Szóval gyerekmellettislehet: nem a saját életemről akarok panaszkodni, főleg úgy nem, hogy én is edzek, futok, és 13kiló mínusznál tartok. De a cica rúgja meg, ne csináljunk már úgy, hogy ez ennyire fantörpikusan egyszerű! Nekem hónapokig nem volt segítségem, nincsenek nagyszülők, nincsenek rokonok, barátok is nagyon messze, vagy akik itt, azoknak nem esett le, hogy hogyan lehetett volna hatékonyabban tehermentesíteni engem akár 10 percre. Soha senki nem vitte el Pablot fél órára sétálni, mindent Mikelnek és nekem kellett megoldani. Persze, tudom, tudom, mi akartunk gyereket, ki, ha nem mi, a szülei legyenek vele. Na de na. 10perc sem volt. Soha.
Anya itt volt az első 5 hétben, de utána csak akkor volt magamra időm, amikor Mikel hazaért. És akkor, amikor végre itthon volt, akkor a fáradtságtól mindent tudtam csinálni, csak épp menő tornaszerkóban edzeni nem.
Mert mélységesen, borzasztóan, iszonyatosan hullafáradt voltam, tele kételyekkel, kétségbeesve, majdnem depressziósan. Hosszú hónapokon keresztül. Imádom a pici fiam, és egyetlen percet sem csinálnék másképp, de nagyon-nagyon kemény volt. 

Na de tényleg nem panaszkodni akartam, hiszen akármennyire remegtem is a fáradtságtól, nálam boldogabb embert nem találni a földön már 22 hónapja és 10 napja.

De a saját példámból tudom, hogy nem, nem mindig lehet gyerek mellett! A többemberes babák anyukái sokszor a túlélésre játszanak, főzni nem tudnak, még meleg kávét inni sem, még a kétéves gyerek mellett sem!

A szülés utáni depresszió sem úri mulatság ám, sajnos gyakoribb és komolyabb dolog, mint amilyennek a társadalom gondolja. Én nem voltam benne, csak annyit tudok a depresszióról, amit néhány éve egy nagyon közeli hozzátartozóm mellett átéltem. Engem is megviselt, pedig nem én voltam beteg.

És ugye akkor az anyukatestről még nem is beszéltünk. Mindegy, hogy hány kiló ment fel vagy le, abból a testből igenis kijött egy gyerek, és olyan változásokon ment keresztül (a test, nem a gyerek), amikre senki nem készítette fel az újdonsült anyukákat. Én például teljesen máshogy láttam magam, mert a hormonok elvették az eszemet. Soha nem mondtam ezt még ki, de én nem láttam kövérnek magam. Jó, nem is voltam, de 15kilóval a versenysúlyom fölött lenni nekem ne mondja senki, hogy oké dolog. Nem azért kezdtem edzeni meg diétázni, mert rossz volt a saját bőrömben. Hanem azért, mert tudtam, hogy amikor elszáll a hormonkoktél hatása, és Pablo nagyobb lesz, na akkor finoman szólva sem fog jól esni, amit a tükörben látni fogok. De sokaknak ez nem egyértelmű, és ez teljesen normális így.

Pablo bölcsis, napi 3-4 órát megy. Nem tudtam babakocsival futni, mikor pici volt, mert nem maradt meg benne. Nem tudok vele tornázni, mert rámmászik, és kettétörik a derekam. És nem, ezek nem kifogások! Tények. Az én gyerekem nem nézelődött el, amíg én edzettem. Ma sem teszi. Ezért akkor csinálom, amikor nincs itthon. Már amikor van rá lehetőségem az ezer itthoni dolog mellett.

Igen, diétázni/ életmódot váltani talán könnyebben lehet, de nem mindenkinek van lehetősége a dobozolásra meg a csomagolásra. Van, aki bevásárolni sem tud éveken keresztül!

A Insta fitnesz anyukák erre ugye azt nyomatják, hogy arra van időd, amire akarsz. De ez baromira nem így van egy nehezebb természetű baba mellett.  Nekik sem minden rózsás, tudom én, meg az imidzs része ez a motiválós arcbamondás, de nem, ne csináljunk úgy, mintha minden fekete és fehér lenne. Nem kifogások, hanem élethelyzetek. Nem vagyunk egyformák, nem bírjuk el ugyanazt.

Motiváló akar lenni, értem én, de nekem néha -amikor meghalni sem volt energiám a nemalvás miatt-  fájt. És borzasztóan dühített ez a könnyedség. Nem irígységből, esküszöm. Hanem mert annyira fals, annyira igazságtalan. Nem minden gyerek egyforma, és amíg nem vagyunk egymás cipőjében, elképzelni sem tudjuk, hogy a másiknak milyen. Hónapokig szólogattam be szegény Ancsinak, hogy Emili alszik-e már a kiságyában. A legjobb barátnőmet szívattam, mert fogalmam sem volt arról, hogy ez hogyan is működik a valóságban. Én voltam a megmondós Insta- anyuka...(Imádlak, Ancsi, és köszönöm, hogy nem küldtél el a fenébe és hogy mellettem álltál, amikor én kerültem sorra.)

Gyerek mellett is lehet...igen, lehet. Van, aki meg tudja csinálni. És van, aki nem, hanem majd évek múlva lesz rá energiája és ideje. De ettől ő nem kevesebb. Csak neki nem az jutott, ami a gyerekkel edző anyukáknak.