2019. dec 19.

A szopizás vége

írta: Evi Hernaez
A szopizás vége

Sokadik nekifutásra írom ezt a bejegyzést. Nem találtam a hangomat, nem tudtam, mit meséljek el, vagy hogy elmeséljem-e egyáltalán... Aztán kaptam egy levelet egy nagyon régi ismerősömtől, amin először megdöbbentem, majd felháborodtam, végül pedig lenyugodva beláttam: a blogommal vállaltam, hogy beengedem a külvilágot az életembe. Így hát elmesélem ezt a nehéz szakaszt is belőle, mert talán segít. Nem magamutogatásból, habár ennél személyesebb írásom talán soha nem lesz. Hanem azért, amiért eddig is írogattam az anyaság témakörében: talán valahol, valakinek segíteni fog. Talán magára ismer, talán erőt ad neki, vagy talán éppen ennek hatására dönt úgy, hogy márpedig ő ebből nem kér (azért őszintén szólva remélem, ilyen nem lesz, de ha mégis, akkor is igyekszem pozitív maradni és a jó oldalát nézni).

img_2851_edited_edited.jpg

Még a nyáron megígértem, hogy nem írok többet a nemalvásunkól. Sajnálom, hogy meg kell szegnem az ígéretem, de most még egyszer utoljára beszélni fogok róla, mivel kikerülhetetlen. 

A szoptatás elkötelezett híve vagyok. Sokszor hangoztatott, mára már szinte hitvallássá vált mondatom: Az információ hatalom. Mindig igyekeztem nem ítélkezni- néha sikerült, néha sajnos nem-, de nem hiszek a szoptatással kapcsolatos (az esetek nagyrészében sajnos) igaznak hitt tévhitekben. 

Iszonyatosan sokat küzdöttem, küzdöttünk mindhárman, hogy Pablo anyatejes baba lehessen, pedig amíg a kezemben nem tartottam, fogalmam sem volt arról, hogy a szoptatás ennyire fontos szerepet fog betölteni az életemben. Mondhatnak bármit a tápszergyártók sztármarketingesei, az anyatejnél nincs jobb  a világon. Személyreszabott, csak a fiamnak készült, minden szükséges vitaminnal, tápanyaggal, antistesttel. A legjobb, amit adhatok neki. (Figyelem, NEM a tápszert adó anyák fölött ítélkezem. Ez az én történetem, az én gondolataimat osztom meg, és ha ettől valaki rosszul érzi magát, azért nem vállalok felelősséget, mert nincs miért magamra vennem.)

Fogalmam sem volt, hogy az anyai ösztön azt fogja kihozni belőlem, hogy foggal körömmel küzdeni fogok a fiam anyatejes táplálásáért. Tele voltam kétséggel, kérdéssel, a második mellgyulladásnál láztól szédülve keringtem a városrészünk gyógyszertárjai között, mert nem tudtam dönteni, hogy vegyek-e mellszívót, vagy nem. Végül nem vettem, mert szerencsére volt egy jól tájékozott, határozott segítségem - 2000km-re, de hála az égnek még telefonon keresztül is a sarkára állt, ha kellett, és tartotta bennem a lelket. És "fogta a kezem". Majdnem egészen a végéig. 

Ahogyan Mikel is mindenben mellettem állt. Brutális fájdalmak között szoptattam hetekig, mire rájöttek az orvosok, hogy baktérium került a mellbimbómba, amit csak antibiotikum kúrával lehet helyrehozni. Az én drága férjem sírva kérte, hogy hadd menjen el tápszerért, mert nem bírja nézni a szenvedésem, de mégis támogatott a harcomban, amit nem is a baktériummal vívtam igazán, hanem saját magammal. Képtelen voltam feladni. Két év után sem tudom megmondani, hogy miért nem. Azt hiszem, fel sem fogtam, hogy van más választásom. Talán ez volt a szerencsénk. 

Olyan hét hónapos lehetett Pablo, amikor először mondtam azt, hogy végre igazán, teljes szívvel élvezem a szoptatást. Imádtam, ahogy nagyokat nyel, imádtam, ahogyan napról napra egyre nagyobbra nő belőlem, ahogy fodrozódik a combján a sok hurkácska, amikért annyira odáig meg vissza voltam. Imádtam, ahogy elaludt szopizás közben, ahogy álmában is keresett a pici kis cseresznyeajkaival.

 img_20180706_130408_edited_1.jpg

Sajnos azonban a nemalvást nem tudtam megszokni. Brutális volt az első másfél év, hónapokon keresztül volt, hogy húsz percenként ébredt. Egy hét-nyolc ébredéses éjjel már jónak számított, a szervezetem egészen edzetté vált, és egy idő után már beérte ennyivel is. De szenvedtem. Nem is igazán fizikailag, hanem lelkileg viselt meg borzasztóan ez az időszak. A kétségek, a folyamatos megoldáskeresés, az állandó önostorozás. Nagyon sokszor kerültem nagyon mélyre... Többször is nekifutottam az éjszakai cicielvételnek, de mindig arra jutottam, hogy csak magammal tolok ki, ha elveszem az egyetlen dolgot, ami képes enyhülést nyújtani neki a fogzás miatti szenvedésben. Féltem, hogy ha véget vetek neki, azzal az egész szoptatást megkockáztatom, és ugye senki nem garantálta, hogy a részleges elválasztás után Pablo jobban fog aludni.

Sodródtam hát az árral, a második szülinapja körül már voltak egészen jó éjszakáink is. És persze egészen durvák is, lázzal, fájdalmas őrjöngéssel, az egyetlen eszközöm a megnyugtatására a cici volt. 

Szeptember végén hintázás közben annyira kacagott, hogy végre bele tudtam nézni a szájába: kint voltak a felső nagyörlők hegyei is. Elsírtam magam, ugráltam örömömben: vége!!! Vége a huszonhét hónapig tartó kegyetlen fogzásnak, vége a szenvedésnek, végre nem fog krokodilkönnyekkel sírva arcot dörzsölni éjszakákon keresztül.  

img_20190224_193625_edited.jpg

És valahogy akkor ott, szeptember végén megkönnyebbülve elengedtem a szoptatást. Nem tudtam, pontosan mikor akarom leválasztani, de végre nem éreztem önzőnek magam a meghozandó döntésem miatt. Végre mertem elkezdeni stratégián gondolkodni. Informálódni kezdtem a kíméletes leválasztásról, és nagyjából összeállt a fejemben, hogy hogyan is szeretném csinálni. Egyre könnyebb szívvel gondoltam az "elválásra", és egyre türelmetlenebbül vártam a megfelelő időpontot. Ami elég hamar el is érkezett.

November elején újabb nehéz éjszakák jöttek, fogalmam sincs, miért, de rengetegszer ébredt Pablo nagyon sok egymást követő éjszakán. És nemcsak az ébredések voltak kimerítőek, hanem az is, hogy mivel csak a bal mellemből szopizott már három hónapos kora óta, volt, hogy egész éjjel rajtam lógott és nem tudtam fordulni sem. Az egyik reggel nem tudtam felemelni a karomat, annyira beállt a folyamatos baloldali fekvéstől. 

És akkor azt mondtam, hogy elég volt, nem csinálom tovább. Se fizikailag, se lelkileg nem bírtam tovább. Kétségbeesve álmodoztam egy szabad estéről, vagy csak egy olyan elalvásról, amikor nem kell ott lennem mellette. A születésétől kezdve minden egyes alkalommal ott voltam, talán egyszer-kétszer aludt el Mikellel néhány kivételes estén. És akkor sem azért, mert nem voltam otthon, hanem mert éppen annyira apás korszakát élte, hogy képes volt cicisztrájkolni is érte.

Elég volt. A WHO minimum kétéves korig ajánlja az anyatejes táplálást, onnantól kezdve pedig azt tanácsolja, hogy addig csináljuk, amíg a kicsinek ÉS az anyának is jó. Két és fél évig bírtuk úgy, hogy mindkettőnknek örömet okozott. 

Imádom a fiamat. Olyan mélyen, olyan erősen imádom, hogy embert nem szerettem még így. Bármire képes lennék érte. Bármire gondolkodás nélkül. Több, mint két évig én sem álltam készen arra, hogy kicsit jobban elengedjem magamtól. Nemcsak ő volt anyás, hanem én Pablos. Volt, hogy megkaptam, hogy ez a majomszeretet nem normális dolog, de nem érdekelt mások véleménye. Az én fiam, az én vérem, én tudom, hogy mennyire van szükségünk egymásra. Egészen novemberig ő volt nekem még a levegő is.

img_20181209_121506_edited.jpg

Akkor azonban valami megváltozott. Tudtam, hogy megérti, tudtam, hogy el tudom neki magyarázni, hogy miért kell elengednie éjszaka. Napokig készültünk rá, és akkor az egyik este nagy levegőt vettünk, és belevágtunk. Azért használok többesszámot, mert egészen eddig az elhatározásig Mikel sem állt készen arra, hogy teljes mellszélességgel mellettem álljon és bevállalja az esetleges éjszakázásokat. Rengeteget beszélgettünk az egész folyamatról, és bevallotta, hogy azért nem támogatott igazán a leválasztásban, mert érezte, hogy még nem vagyok rá képes. Most azonban látta a kemény elhatározást a szememben, és kőkeményen beleállt a helyzetbe.

Nagyon nehezen ment. Sokkal-sokkal nehezebben, mint azt vártam. Ezerszer megbeszéltem Pabloval, hogy Teta (spanyolul így hívják a cicit) éjszaka alszik, mert anya nagyon fáradt, és ki kell pihennie magát. Beleszőttem dalba, kitaláltam mesét róla, még egy könyvecskét is kinyomtattam, amit vagy tízsszer megmutattam neki elalvás előtt.

Az első éjszaka nem ment rosszul. Talán egyszer sírt, de gyorsan megértette az új helyzetet. A második éjjel már nem volt ilyen egyszerű, szó szerint kirugdosott az ágyból, hogy Mikellel akar aludni. Aztán rá egy órára újra értem visított. Aztán mikor felfogta, hogy mégsincs teta, akkor megint az apjáért. Ez így ment kb. két hétig. Mikel tényleg fantasztikusan állta a sarat! Szegénykém hulla fáradt volt, de egyszer sem mondta, hogy nem csinálja tovább. Esténként szorosan ölelt, mikor végre le tudtam menni Pablo mellől, miután elaludt. Tartotta bennem a lelket úgy, hogy alig aludt heteken keresztül. Igazi apa és csodálatos társ, életem egyik legnagyobb boldogsága, hogy neki szülhettem gyereket.

A kevés alvás mindenkit megviselt. Én élvezhettem volna a nagy ágyat egyedül, annyi sok hónap után, de egyszerűen nem tudtam elaludni Pablo nélkül. Órákig forgolódtam, míg végre sikerült. Nem tudom, mikor fogom megszokni, ha egyáltalán sikerül-e valaha. Annyira hiányzott a szuszogása, a meleg kis teste, hogy nem tudtam ellazulni.

img_20180901_102333_1_edited.jpg

A nappalok borzasztóak voltak. Szavakkal még nem tudja kifejezni, de éreztem, hogy Pablo mérges rám. Brutális hisztiket vágott le, szinte nap mint nap konfliktussal indult a reggel. Nem mosolygott, amikor érte mentem az oviba, a szívem szakadt meg. Az óvónéniknek szóltam, hogy mi történik éppen nálunk, hogy tudjanak róla biztos ami biztos. Két hét után mondta Ainhoa, hogy látszik Pablon, hogy valami nem oké, nem szokott ilyen kis akaratos lenni, meg direkt elengedni a füle mellett kéréseket. Alapvetően aranyos kis konformista mosolygép ,akinek a megszokott rutin nagy biztonságot ad. Na most lázadt ellene mindenhol.  

A délutáni alvásoknál pedig egyszerűen nem engedett el. Mivel Teta csak éjszaka nem volt, így kihasználta a nappalokat, folyamatosan komfortszopizott. Borzasztóan elegem lett az egészből. Minden porcikám tiltakozott a szopizás ellen. Az egyik este néhány pohár bor mellett elmondtam Mikelnek, hogy megszületett a döntésem: teljesen leválasztom Pablot. Egy héttel későbbre terveztem a huszárvágást, mert vendégeket vártunk hétvégére, de amikor másnap reggel hatkor a folyosón visítva őrjöngött Pablo, hogy apával akar aludni, de nem, mégis anyával, akkor szépen lementem csinálni egy kávét magamnak, és leragasztottam a mellemet. 

Kész. Nem bírtam tovább. 

A szakértők nem tanácsolják, hogy így válasszuk le a kisgyerekeket. Azt mondják, hogy nem szabad hazudni nekik, igenis el kell magyarázni az ő szintjükön, hogy mi miért történik. Ez a gondolatmenet hónapokon keresztül rabságban tartott, hittem, hogy meg lehet így oldani. Amikor azonban láttam, hogy csak egyre rosszabb a helyzet, akkor megkeményítettem a szívemet, és magamat helyeztem előtérbe. Igenis leragasztottam, egyik pillanatról a másikra, mert vagy ez, vagy világgá szaladtam volna. 

És bejött! Hihetetlen, de egyetlen egyszer sem sírt. Azt mondtam neki, hogy teta beteg, le kellett ragasztani, és nem fog többé szopizni belőle. Amikor először meglátta, csalódott és aggódó arcocskát vágott, egy picit bele is haltam. De olyan gyorsan beletörődött, hogy el sem hittem. Este pedig simán elaludt, velem! Az éjszaka még messze nem volt tökéletes, de én már ennyivel is beértem annyi hét után.

Aztán viszont jött a feketeleves: nappal az istenért sem akart aludni. Pedig mindenhogy próbáltuk. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy délután esett kelt, mindenért földhözvágta magát. Borzalom volt. Nem mertem elindulni vele itthonról, mert bár mások véleményét letojom, de féltem, hogy nem tudom betenni az autóba vagy a biciklibe, és akkor ottmaradunk, ahol vagyunk. Nagyon kétségbe voltam esve, sírtam esténként Mikelnek, hogy szeretném visszakapni az én édes kis szeretetgombócomat, aki mindenkit elvarázsol.

És ma már csak nevetek magamon, hiszen öt nap volt! Összesen öt nap, én pedig már a világvégét láttam, teljes letargiában voltam, mardosott a bűntudat, kerestem a kiskapukat, a visszautat. Aztán egyszercsak öt nap keserves tiltakozás után hozzámbújt ebéd után, és veszekedés nélkül elaludt. És ez azóta is így van, már nem számolom a napokat, de jó soknál tartunk. Tegnap éjszaka pedig nem ébredt egyszer sem! Reggel 8-kor pedig ébresztenem kellett. Még mindig a hatása alatt vagyok, el nem tudjátok képzelni, mekkora dolog ez a mi életünkben!

Boldog vagyok. El nem tudom mondani, mennyire boldog. Imádtam, hogy szopizott, nagyon büszke vagyok magunkra, hogy két és fél évig átélhettük ezt a csodát. Kemény volt, de csodálatos. A legjobb, amit a pici fiamnak adhattam, én pedig rengeteget tanultam magamról. 

img_20190323_112630_edited.jpg

A legjobb viszont az, ami most van. Nem egyszerűen csak elalszik hozzámbújva. Teljes testével hozzámtapad, kéri, hogy öleljem át, odateszi a pofikáját az arcom mellé, és azt mondja: Besitos, Mami (Puszikák, Anya!). Pici puszikkal halmozom el a homlokát, a lehunyt szemeit, az orrocskáját, a két szemöldöke közötti puha kis gödröt, a fülét, a fejét, mindenét, és közben olvadok: az én édes kisfiam megértette, hogy anya nemcsak cici. Hogy anya melegét úgy is érezheti, hogy nem szopizik közben. Amióta leválasztottam, nagyságrendekkel bújósabb, pedig előtte sem volt elutasító. Most ölel, simogat, puszilgat, az oviban búcsúzáskor a karjaimba ugrik, rámhajtja a fejét és másodpercekig csak szorít, majd ad egy nagy cuppanós puszit, és boldogan szalad a csoportszobába. Túlvagyunk rajta!

Megtanulta, hogy máshogy is szerethet engem. 

Annyi mindent köszönhetek a kötődő nevelésnek és a szopizásnak. Nem a könnyebbik út, az biztos. De most látom az első igazi bizonyítékát annak, hogy megéri merni hallgatni az ösztöneimre, és megadni neki mindent, amit csak tudok. Továbbra is így igyekszem terelgetni az életben: nekem mindig ő lesz az első, feltételek nélkül. 

 

 

Köszönöm, hogy elolvastátok a történetünket. Most az egyszer elmeséltem, és továbblépek. Megyek tovább ezen a csodálatos, de néha bizony fájdalmas úton a kicsi fiammal, aki bizony nem baba többé.

 

JustMom Évi

 

Szólj hozzá