Könnyűnek érzem magam, mert meghoztam egy fontos döntést. Hónapok óta rágódom, hogy mi lenne a jó, mi lenne a helyes, hogyan is kellene úgy csinálni, hogy mindenkinek megfelelő legyen...

 
17 hónapja anya vagyok, 6 éve feleség, sok-sok éve nyelvtanár, huszonéve karrierről álmodozó lány.
9 éve Spanyolországban élek, a férjem miatt költöztem ide. Óriási fordulat volt az életemben; rengeteg új helyzettel állított szembe, nagyon sok nehézséggel, fájdalmas lemondással. De itt vagyok, és ma már nem is tudom elképzelni, hogy hol máshol is lehetne a helyem.

A semmiből megtanultam spanyolul, sokáig kerestem, hogy mivel is foglalkozzak, ami igazán kielégíti a szellemi igényeimet. Ahogy a szólás mondja: voltam én már minden, csak akasztott ember nem. Voltam hosztesz, pókerklubban osztó, felszolgáló, marketingasszisztens, újságíró (magyar és kommunikáció szakos bölcsész és tanár a becsületes titulusom), aztán Spanyolországban fagyizóban lótifuti, takarító, lámpaboltban eladó, ebből kifolyólag amatőr villanyszerelő, ruhaboltban eladó, gyerekfelvigyázó, reptéren csomagokat hajnalban szalagon válogató raktáros, míg végül bekerültem egy nyelviskolába angolt tanítani, ami megadta a hiányzó magabiztosságot. Pár hónap után magántanítványaim is lettek, megcsináltam a felsőfokú nyelvvizsgát, és belevágtam az online spanyol tanításba is. Beindult a karrierem, megtaláltam azt, miben jó vagyok, amit imádok csinálni. Zakatolt az agyam, tele voltam ötletekkel. Blog, saját oldal, Instagram, Facebook, Twitter, saját tanfolyam, vlog. Már felére sem emlékszem igazából.

A háttérben viszont életem legnagyobb harca zajlott: 4,5 hosszú, nagyon-nagyon hosszú, küzdelmekkel teli év azért, hogy szülők lehessünk. Ma már távoli az emlék, de akkor nagyon megszenvedtem, megszenvedtük. Mentünk előre, mint a tank, de majdnem ráment a házasságunk arra, hogy egy idő után elvesztem. Hála a csodálatos férjemnek és azoknak a barátnőimnek, akik tudtak róla, kijöttem a gödörből, és ma már itt van nekem életem értelme,a csodaszép szöszi kishercegem, Pablo.

Mielőtt megszületett, ugye mint mindenki, én is tökéletesen tudtam gyereket nevelni, meg tudtam, hogy hogyan is fog működni az életünk: a gyereknek külön szobája van, ott fog aludni az első perctől kezdve. Khm...jajj, várjatok,a kedvencem, amin mai napig röhögök, az az, hogy mi majd a férjemmel az elejétől kezdve eljárunk heti egyszer vacsorázni, a baba meg szépen hozzászokik, hogy babysitter vigyáz rá. Amúgy meg tökmindegy, úgyis aludni fog...haha! (Mai napig nem voltunk sehol kettesben, de azért,mert mi döntöttünk így.) Meg olyan 3 hónapos korától én bizony visszatérek az online tanításhoz, hiszen simán lehet gyerek mellett is otthonról dolgozni. Hát nem. Megérkezett a pici fiam, és minden a feje tetejére állt, én meg szépen lassan feladtam minden, minden, de tényleg minden elvemet. 

Halvány lila gőzöm nem volt arról,hogy milyen is pici gyerekkel otthon lenni...
Halvány lila gőzöm sem volt arról,hogy ha a baba nem alszik, akkor bizony nem alszik. Hogy nulla segítséggel (a férjem mindenben részt vesz, csodálatos apa, de a nap nagy részében dolgozni van, éjjel pedig hiába aludna vele, cicim csak nekem van) a 24 órás napok végtelennek tűnnek. Hogy ennek ellenére rohannak a napok, a hetek, a hónapok, és arra eszmélek, hogy már mondja: papaaa(apa). Hogy szalad, hogy még mindig borzasztóan alszik, de már megtanultam ezzel élni, és hogy bölcsibe megy napi 4 órát. Én pedig még mindig nem írtam egyetlen bejegyzést sem a blogomba, nem tartok rendszeresen órát a kedvenc tanítványomnak, mert mindig közbejön egy hányás, egy nem elalvás, egy takonykór. Még mindig rajtam van az a fránya 5-6 kiló, még mindig nem futottam még 10 km-t sem, nemhogy a félmaratont.

Kósza próbálkozásként moderátorkodtam néhány hónapig az Édesanyák (Szakértői Csoport)-ban (ajánlom mindenki figyelmébe, az egyik leghasznosabb Facebook csoport, ami ma Magyarországon létezik), de az egyik moderátortársamnak hála ismét rájöttem arra, hogy miért is nem hiányzik az, hogy másokkal dolgozzam együtt. Kiléptem, pedig imádtam. Hasznosnak éreztem magam, pörögtem, agyaltam, jó volt. Viszont rengeteg időmet felemésztette. Senki sem kérte, hogy órákat töltsek vele, de a végén már állandóan a telefonon lógtam.  És kezdtem rosszul érezni magam. Nemcsak a családomtól elvett idő miatt, hanem mert nyomasztott, hogy miért is kell nekem ez a fajta visszaigazolás. Ismeretlen embereknek segíteni, ismeretlen emberekkel chatelni órákon keresztül. Azt érezni, hogy tartozom valahová, hogy van "munkám", hogy akár megbecsülést is kaphatnék, pedig nem erről szól. Irigykedni, hogy más anyukák mennyi mindent csinálnak a gyerekek mellett. Elkezdtem rosszul érezni magam, hogy én meg sehol nem tartok.

És akkor kezdtem el úgy igazán mélyen magamba nézni. Hogy mi az, amire én vágyok. Hogyan akarom élni az életem. Mi tesz igazán boldoggá. Célirányosan foglalkoztam a témával, és sok sok megdöbbenéses, magammal szembenézős pillanat után rájöttem: csak anya akarok lenni. És nem, nem kell szégyenkeznem miatta. Hála a sorsnak és a férjemnek, óriási kiváltságban van részem: megengedhetjük magunknak, hogy teljes figyelmemmel Pablo nevelésére koncentráljak. Hogy ne kelljen stresszelnem a határidők miatt, hogy ne kelljen egyik helyről a másikra rohannom. Itthon lehetek. Csak anya lehetek.

Van egy csodás barátnőm, Incze Csilla, aki coach-ként segít az embereknek (tiszta szívből ajánlom őt azoknak, akiknek egy kis iránymutatásra van szüksége. Engem nem igazi coach minőségben terelget, hiszen barátok vagyunk, ez pedig kizárja a professzionális kapcsolatot kettőnk között, de tudom, hogy az egyik legjobb szakember). Vele beszélgetve döbbentem rá, hogy az áloméletemet élem: megvan mindenem,amire valaha is vágytam, csak nem mertem kimondani, hiszen milyen fellengzősen hangzik már (pedig nem kacsalábon forgó palotában lakunk, és nem Ferrarival járok gyémántokat vásárolni, csak simán megvan mindenünk, ami számunkra egy kényelmes életet biztosít). Meg Pablo előtt valahogy mindig úgy gondoltam, hogy csak anyának lenni nem lehet elég. És aki ezt az utat választja, az biztos csak beletörődik a sorsába... Igen, ekkora idióta voltam,hogy tényleg ezt gondoltam. Meg azt, hogy csak gyermeket nevelni és biztos otthont teremteni nem lehet elég életcél...
Hát, most mit mondjak...pedig az lett. Most per pillanat úgy gondolom, hogy nem érdekel, ki mit gondol, hogy mit kellene csinálnom, hogy mások hogyan képesek többre, én igenis elkezdem élvezni azt, amiért évekig küzdöttem: anya lettem, büszke vagyok rá, és ki akarom élvezni minden pillanatát. Életem legnagyobb kihívása, legfontosabb feladata, leghosszabb távú befektetése.

Erről fog szólni a blogom. Az egyszerű életemről. Csakanyaként. Nem nagy dolgokról, csupán az otthon melegéről, a családomról, rólam. Mert írni szeretek, és szeretném megosztani másokkal is a boldogságom.

Köszönöm, hogy velem vagytok!

JustMom Évi