Nem, nem én vagyok beteg, jól vagyunk, ne aggódjatok. Nekünk legalábbis kutya bajunk, Adriék viszont nem jönnek holnap. Hónapok óta készültünk rá, Adrit ismerve tele lett volna meglepetéssel a hétvége, annyira vártuk, hogy Pablo és Adél együtt játszanak, huncutkodjanak. De ebből semmi nem lesz, mert lebetegedtek. 

(A képen Adél ül a bőröndben, annyira várta a nagy utazást.)

Adri írt kedd hajnalban, hogy nagyon rosszul volt egész éjjel, Attila is többször hányt munka közben. Gyomorrontásra gyanakodtak, de Attila még most is hányingerrel küzd, és közben bebizonyosodott, hogy nem rosszat ettek, hanem vírust nyeltek be. Kiderült, hogy olyan emberrel érintkeztek, aki már napok óta beteg volt, csak elfelejtett nekik szólni. Nem mernek elindulni, mert repülőgépen rosszul lenni egyáltalán nem bulis dolog, meg nem akarnak lefertőzni minket a nyaralásunk előtt. Közben persze reménykedünk, hogy Adél nem kapja el az apukájától, mert szegény Attila nagyon ramatyul van, ezeket a gyomorgörcsöket és émélygést nem kívánja még egy felnőttnek sem, nemhogy egy 20 hónaposnak.

Pont múlthéten került valahogy szóba a három évvel ezelőtti szilveszter: Pabloval voltam 3 hónapos terhes, és a fele családot ledöntötte az influenza. Ennek ellenére a hagyomány az hagyomány, ami persze szent és sérthetetlen, vérig sértődtek, hogy nem velük töltöttük az év utolsó napját, mert 4,5 év küzdelem után nem mertem megkockáztatni egy esetleges lázas betegséget.

Amikor Pablo megszületett, a szobatársam mesélte, hogy az első babája születésekor az apósa nyakig taknyosan ment be meglátogatni őket a kórházba.

Hazajövetelünk után, amikor Pablo 4 napos volt, mindenki egyszerre jött hozzánk babanézőbe. Persze  megértettem én az örömüket, hogy osztozni akartak velünk abban a nagy boldogságban, amit az érkezésével éreztünk. Azon  még túlléptem volna, hogy kávét főzni és 12 embert kiszolgálni 4 nappal a szülés után nem esett túl jól, de hogy senki nem mosta meg a kezét, amikor megérkeztek, na azt nem tudtam elnézni, szóltam nekik. Azóta sem vagyok a család kedvence, de úgy vagyok vele, hogy ha csak ezért néznek rám csúnyán, hát istenem, kibírom.

Amikor Pablo egyértelműen fertőző beteg, nem viszem bölcsibe, nem találkozunk a kisbarátaival, nem megyünk emberek közé. Elsősorban az ő közérzete miatt, de nekem nagyon fontos az is, hogy ne fertőzzünk meg másokat. Ugyanígy nem félek lemondani egy találkozót vagy egy családi ebédet, ha tudom, hogy valaki beteg az ottlévők közül. Nem zavar, ha összesúgnak a hátam mögött, a gyerekem egészsége a legfontosabb.

Nem tudom, nekem valahogy ez annyira egyértelmű. Annyira nem esik nehezemre végiggondolni, hogy ha baj van, akkor otthon maradok, és nem engedek be senkit magunkhoz. Fertőtlenítek, szellőztetek, kezet mosok. Mennyire banálisan egyszerű dolgok, igaz?

És hogy miért írtam ezt le? Mert hála istennek olvastok, sokan, és szívet melengető visszajelzéseket kapok arról, hogy sokatoknak segítettem már azzal, ha írtam egy-egy témáról. 

No tehát akkor foglaljuk össze: ha kisbabához megyünk látogatóba, kezet mosunk. Mindig. Kivétel nélkül. Ha pedig vendégeket várunk, de fertőző betegek vagyunk, akármennyire is készültünk a találkozásra, lemondjuk. Mert lehet, hogy mi jól érezzük magunkat, de az az aljas vírus ott van, és akaratlanul is belerondíthatunk mások terveibe. Adriék most gyengék, csalódottak, szomorúak, rettegnek, hogy Adél is lebetegszik, és persze az sem utolsó dolog, hogy bukták az utazás teljes összegét, amit egyébként sem a hasukra csapva teremtettek elő...

Mennyire egyszerű lett volna elkerülni, ugye? Figyeljünk már egy kicsit oda egymásra, annyire nem telik semmibe!