A harmadik napi Bloggerképzős kihívás témája a legkorábbi gyerekkori emlékem.

Véletlen egybeesés, hogy éppen a napokban jutott eszembe, vajon Pablo mikre fog emlékezni és mikortól. Ennek kapcsán pedig azóta is nosztalgikus hangulatban vagyok. Talán az is rásegít, hogy már csak bő két hét, és hazalátogatok vele kettesben. Nagyon várom a szeghalmi nyarat, mostanában sokat álmodok róla. Annyira szeretném, hogy a kisfiamnak is olyan szép gyermekkora legyen, mint nekem, de el kell fogadnom, hogy neki másmilyen út jutott.

Ő nem állatok között fog felnőni (Marvel nem állat, hanem családtag:)), nem fogja tudni, milyen kukoricát törni, császárszalonnát tízóraizni friss kenyérrel az árnyékot nyújtó fák alatt a kapálás kemény napjain, vagy kimenni Várhelybe a Körösben fürdeni egy pergetős nap után (méhészkedtünk, onnan a szó).

(A kép tavaly nyáron készült a családomról. A házunk előtt állunk, az utcán, ahová annyi szép emlék köt.)

Ez az élet rendje, mégis fáj kicsit, hogy annyira pici részét fogom tudni megmutatni ennek a világnak. Minden évben haza fogunk látogatni nyáron, mert szeretném, ha tudná, milyen élete volt az anyukájának. Vitoriában pedig elkezdtünk biciklizni, nekiindulunk a határnak, és csak megyünk a gabonaföldek között. Alig várom, hogy arassanak, lesz ám nagy csodálkozás az óriási munkagépeken. 

No de visszakanyarodok a mai témához. Nem tudok pontos emléket mondani, hiába tornáztatom az agyam. Nem vagyok biztos benne, hogy melyik mikor történt, ezért nem is emelnék ki egyet sem. 

Hanem inkább mesélek egy kicsit az egészről, hátha át tudom adni a hangulatát.

Egyszerű, dolgos családból származom, a szüleim amióta csak az eszemet tudom, rengeteget dolgoztak, hogy előrébb jussunk. Fizikai munkát végeztek, és én csak ma, már anyaként látom azt igazán, hogy mekkora erőfeszítés lehetett az nekik, hogy a napi munka, a háztartás, a kert és az állatok ellátása után még ránk is jutott minőségi idejük. Mentünk velük mindenhová, ki a határba a földekre, el az erdőbe a méhek közé. 

Kicsiként nekem ez volt a természetes. Egy olyan utcában laktunk, ahol az autóút még nem volt leaszfaltozva: védett kis világban játszottuk át a gyermekkorunkat, fák és virágok között, nyugalomban.

Rengetegen voltunk a Honvéd utcában: a három évvel idősebb bátyám korosztálya és az enyém között oszlott a gyereksereg. Marcsival, a szomszédban lakó barátnőmmel és Katikával, a szembeszomszéddal az egész nyáriszünetet kint töltöttük. Télen Gáborkáékkal volt meg az első hócsatázó rituálé, Feriékkel biciklizni jártunk. Jött a Family Frostos kocsi, lassan döcögött végig az úton, mi meg mindannyian ott sereglettünk a heti penzumért. 

Pista bácsi boltjába jártunk bevásárolni, a havas téli napokon néha sorban kellett állni a frissen sült kenyérért. Még most is érzem az illatát! Háztól hordtuk a frissen fejt, tőgymeleg tejet, és mire hazaértem vele, volt, hogy egy litert is megittam. (Igen, forralás nélkül. Jelentem, túléltem:D)

Évente kétszer disznótoroztunk, Apa tömte a kacsákat. A malacoknak locsolóban hordtam a vizet, emlékszem, mennyire menőnek éreztem magam, hogy én két húszliterest is elbírok egyszerre.

Hiányzik, nagyon hiányzik, pedig már réges régen nem vagyok gyerek. Már réges régen nem otthon élek. Más világ, más kultúra, más nyelv...nekem ezt hozta a sors. De hálás vagyok érte, mint ahogy a gyermekkomért is.

Sokszor nehéznek tűnt. Sokszor úgy éreztem, hogy nincs meg mindenem. Sokszor szerettem volna olyan játékot, mint ami a többieknek volt, jó lett volna többször kirándulni, nyaralni menni.

De tudom, hogy a szüleim erejükön felül dolgoztak azért, hogy felneveljenek bennünket. Azt hiszem, jó munkát végeztek, mindkét testvéremre határtalanul büszke vagyok. Én pedig megtanultam, hogy mi az igazi munka,  és hála Anyának és Apának, nem ismerek lehetetlent. 

Büszke vagyok rá, hogy abban a kicsi sárréti városkában nőttem fel, Szeghalom az igazi otthonom. Varázslatos hely volt, a szívem tele van szebbnél szebb emlékekkel, amiket majd elmesélek Pablonak is, hogy ne vesszenek el örökre.

Nem volt meg mindenem, mégis megvolt minden: egy szerető család és egy csodaszép gyermekkor.

Remélem, Nektek is!

JustMom Évi