Még novemberben volt nálunk Mikel egyik barátja, aki szintén nagy képregény rajongó, és amikor arról beszéltek a fiúk, hogy lesz San Sebastianban egy képregény-kiállítás, az én fejemben kigyulladt a lámpa: menjünk, töltsünk egy hétvégét ebben a csodaszép városban! Amíg ők képregényeznek, addig majd én elleszek Pabloval, sétálunk a tengerparton, elmegyünk az Acuariumba, kacagunk, nevetünk, és minden csudiszép lesz. Ez volt a terv.

Foglaltunk is szállást, bár volt vele egy kis kavar, de végül egy szuperjó, kétszobás apartmant találtunk, ami ha nem is a központban, de attól egy ugrásnyira volt, a tengerparttól két utcányira. Péntek délelőtt még bölcsi és munka volt, David dél körülre ért ide. készen volt az ebéd, csak enni kellett, meg beülni az autóba, hogy Pablo ott sziesztázzon. 

Már itt nem úgy kezdődött, ahogyan én szerettem volna. Tiszta ideg voltam, mert a fiúk olyan lassan ettek, hogy már a falat kapartam, Pablo pedig esett kelt a fáradtságtól. Minél hamarabb indulni akartam, de ez van, ha nem csak mi vagyunk, akkor bizony alkalmazkodni is kell, ha tetszik, ha nem. No hát ilyen volt az egész hétvége: alkalmazkodás...Nem fogok kígyót békát kiabálni senkire, nyilván mindenkinek megvan a saját ritmusa, a saját szokásai, és hát kisgyerekkel nem tudok annyira rugalmas lenni, mint amennyire szeretnék. Legyen elég ennyi, hihi.

Péntek éjjel Pablo brutálisan rosszul aludt, hajnal háromkor Mikel végül átjött (mert a fiúk egy szobában aludtak). Ez a bejáratott rendszerünk: én alszok Pabloval, hogy ha szörnyű az éjszaka, akkor másnap legalább az egyikünk észnél legyen, ehhez viszont az kell, hogy Mikel tudjon aludni. Na pénteken nem tudott, Pablo éppen nagyon apás korszakát éli, vinnyogott, hogy Papaaaaaaa, papaaaaaaaaa, végül kimerülten aludt el négy óra körül az apjához bújva, az én kezemet fogva. Fél tízkor ébredeztünk kómásan, én mint akin átment egy úthenger. A múltheti vírus miatt még le voltam gyengülve, jól esett volna nem négy órát aludni. Persze a csodás éjszakának köszönhetően agresszív kismalac volt, nem akart felöltözni, nem akart reggelizni, nem akart babakocsiba ülni...

David és Mikel elmentek a kiállításra, én meg lementem a tengerpartra Morcikámmal. Határozottan jó ötlet volt, rohangált, mint egy kiscsikó, ő is imádja a tengert, mint az anyukája. Csak egy kicsit akart belerohanni a vízbe, hála istennek sikerült elterelni a figyelmét néhány kagylóval. Aztán amikor megunta, beleültettem a babakocsiba, és sétálni kezdtem vele fel alá a tengerparti sétányon. Annyira zenben volt, hogy azt hittem, elalszik, de nem. Egy órát mentem, és nem, az én gyerekem képtelen elaludni abban a hülye babakocsiban, félelmetes. Mások mondják, hogy simán utaznak, kirándulnak, hiszen ugyanolyan nagyokat alszik a gyerek a babakocsiban, mintha a kiságyában lenne. Aha, ami alvással kapcsolatos, az Pablonál egyáltalán nem működik úgy, mint egy "normális" babánál. Hiába tudom, mégis mindig elkeseredek, mert annyival könnyebb lenne. De nem. Persze ment a hiszti, nem is ebédeltünk, hanem felmentem vele, hogy ágyban aludjon. Sikerült neki 40 percet, azt hittem, felrobbanok. Mert az egy dolog, hogy engem egy percet nem hagyott pihenni, pedig szédültem a fáradtságtól, de ilyenkor elviselhetetlen egyemmeg. 

Délután nekiindultunk a városnak, igazából legszívesebben hazajöttem volna, annyira nyűgös volt, én meg ennek köszönhetően idegbeteg. A fiúk sem érezték jól magukat, nyilván sugároztam a negatív energiát...Végül azonban csak kialakult: elmentünk az Acuariumba, ami gyerekekkel egy csudijó program. Pablo először megijedt az üveg mögött pillázó óriási halaktól, de nagyon tetszettek neki. Volt egy rész, ahol belenyúlhatott a vízbe, és néhány hal odajött a kezéhez. Na onnan úgy kellett elvontatni, hogy gyere gyerek, hátravan még a fele. Nagyon érdekes hely, kicsik és nagyok is élvezték, én meg örültem, hogy végül lenyugodtam és mégsem indultunk haza. Kár lett volna érte, hihi. Aztán andalogtunk még egy kicsit a régi városrészben, tényleg egy csoda ez a San Sebastian. Tele van turistával, de még így is élvezhető. A gasztronómiájából sajnos a hétvégén nem élveztünk semmit, én nem mertem enni a még nem tökéletesen működő gyomrom miatt, David inkább főzött saját magának, Mikel pedig szintén nem volt túl jól, elkapta tőlem a vírust, hála istennek csak nagyon lájtos változatban. 

A szombat éjjel jobban alakult, mint az előző, egészen hajnal ötig, amikor is nagyon felment Pablo láza, nyögött, forgolódott, bújt hozzám. Dőlt a szájából a nyál, nem engedte, hogy simogassan a kis arcát, egyértelműen a nagyörlők szenvedtették. Minden egyes fogát megszenvedte, nem lepődtem hát meg azon, hogy az utolsó négy is jó buli lesz...A szívem szakadt meg érte, de sajnos sokat tenni nem tudok. Imádkozom, hogy gyorsan túllegyen rajta. 

Vasárnap reggel miután összepakoltunk, autóval elmentünk a Monte Igueldohoz. Leparkoltunk, és kisétáltunk a hegy lábánál lévő Peine de Viento-hoz, a Szélfésűhöz, ami egyedülálló látvány. Teszek fel képeket, nem is magyarázom inkább: ha San Sebastianban jártok, kötelező program! A tengert ilyennek látni fantasztikus!

A Monte Igueldo egy hegy, ahová felvonóval is fel lehet jutni, kb. két perc az út, de jó kis progi gyerekekkel. A hegy tetején pedig egy olyan igazi, filmbeli, régi vidámpark van, lélegzetelállító kilátással. Sajnos Pablo itt már nagyon nagyon nyűgös volt, egy órát voltunk fent, ezalatt négyszer kért szopizni. Próbáltam terelni a figyelmét, felültünk egy körhintára és egy kisvonatra, az tetszett neki, de hamar beoffolta a programot. 

Ettől függetlenül élveztem a csodálatos napsütést és a tájat, ami tényleg kihagyhatatlan, ha erre járnátok. 

Tanakodtunk, hogy mit csináljuk, hol ebédeljünk, de végül beültünk az autóba és elindultunk haza. Pablo fél másodperc alatt elaludt és végigaludta az utat, nem bírta volna ki, hogy még nyugodtan megebédeljünk. Ami nagyon nagy kár, hiszen San Sebastian, vagy Donosti, ahogyan euszkérául hívják a világ egyik gasztronómiai fővárosa, több Michelin csillagos étteremmel. A legnevesebb séfek ide járnak tanulni, képzelhetitek a színvonalat. 

Tanulságos volt ez a kiruccanás. Egyrészt rájöttem, hogy semmit nem tudok befolyásolni, ha jönnek a fogak, akkor bizony jönnek. Megtanultam, hogy rugalmasabbnak kell lennem, és azt is, hogy amíg Pablo ilyen kicsi, ennyire rosszul alszik, és ennyire befolyásolja az alvása a kedvét, addig nem utazunk senkivel, csak mi hárman. Mert egyszerűen hulla fáradtan nincs erőm ahhoz, hogy másokhoz alkalmazkodjak, az idegrendszerem pedig nem működik, ha a gyerekemre kell koncentrálnom és meg kell oldanom a problémás helyzeteket. 

Nem volt pihentető hétvége, nem éreztem igazán jól magam, de örülök, hogy nem maradtunk itthon. Hosszú volt a tél, én nem járok el úgy igazán sehová itthonról, és jól esett a levegőváltozás. Imádunk utazni, a jövőben fogunk is sokat Pabloval, de most még nem a pihenésről szól. Hanem a kikapcsolódásról, a napi rutinból kilépésről. Hiszek benne, hogy jól fog alakulni, ha nő, csak könnyebb lesz. Remélem, hihi.

 Három hét múlva Oportoba megyünk, igyekszem nem túlparázni az egészet. Úgysem tudom befolyásolni, és ha idegeskedek, azzal csak elrontom Mikel kedvét is, és hát nem az a célom, higgyétek el, haha.