A legutóbbi bejegyzésemben elmeséltem, hogy novemberben megfordult velem a világ. Megtaláltam az utam- és most tényleg, nem úgy, mint ahogyan eddig, amikor szárnyat próbálgattam-, rájöttem, hogy hatalmas lehetőségeim vannak copywriterként érvényesülni ebben az új digitális világban. Azóta több megbízás is rám talált, pedig még se weboldalam, se kész portfólióm nincsen. 

Ez a folyamat persze mindannyiunkra kihat, folyamatosan tanuljuk az új élethelyzettel járó változásokat. 

Pablo már lassan négy éves nagyfiú. Megnyúlt, hirtelen vékony lábai és keskeny csípője lett, eltűntek a párnácskák az arcáról, hosszú nyakú, állandóan dumáló kis pasi vált belőle. Ez a korszak is csodálatos, és mennyivel könnyebb, te jó ég! Rengeteg érzés kavarog bennem, amikor az eddigi utunkra gondolok, és minden nap hálát adok a sorsnak, hogy megélhettem. Bármilyen gyötrelmes is volt az első két és fél év, nem csinálnám másképp, hiszen akkor ma nem az a Pablóm lenne, aki van, és akire annyira nagyon büszke vagyok. 

Szimbiózisban éltünk, mert sokkal nagyobb szüksége volt rám, mint amire készültem. Két és fél évig ő volt a minden, és nemcsak a szívem, hanem az agyam sem tudta őt elengedni. Hogy ott aludjon a bölcsiben? Hogy más vigyázzon rá egy egész napot? Hogy ne én altassam el? Elképzelhetetlen volt. Igen, sokszor fojtogató is, de valahogy így alakult, és egyáltalán nem bánom. 

Ez a kötelék az, ami november óta folyamatosan "lazul". Mostmár el tudom képzelni, hogy a következő tanévben néhány napot napköziben maradjon. Két hónapja szinte rendszeresen Mikel altatja el este, mert nekem akkor kezdődik a munka. Már megérti, ha azt mondom, hogy játsszon egy kicsit egyedül, vagy nézze nyugodtan a tévét, amíg Anyának megbeszélése van. És tudjátok mit? Mostmár egyáltalán nincs lelkiismeretfurdalásom azért, mert ezt az időt nem vele, hanem magammal töltöm. Felnőtt nőként. Dolgozó nőként. Nem pedig "csak" anyaként. Persze az együtt töltött idő szent és sérthetetlen, a délutáni sétáinkra még telefont sem szoktam vinni, mert csak rá akarok koncentrálni. De végre meg merem engedni saját magamnak, hogy ne csakis Pablo és az ő igényei, szükségletei töltsék ki a mindennapjaimat.

Erre mindannyiunknak meg kellett érni. Biztos vagyok benne, hogy egy évvel ezelőtt megviselte volna a változás. Most pedig kísér az utamon. Szinte hihetetlen, és igazából nem is tudom, milyen szavakkal fejezzem ki, de valahogy azt érzem, hogy támogat. 

Úgy, ahogyan az apukája, akinek pedig szintén új ez az egész szituáció. Nem zökkenőmentes a váltás, hiszen meg kell szokni, hogy hét közben sajnos alig tudunk beszélgetni, mert amikor ő hazaér, nekem akkor kezdődik a "buli" a számítógép előtt. De igyekszik, igyekszünk, hogy minél hamarabb megtaláljuk az egyensúlyt. Rengeteget segít, hogy mivel Mikel vezetett rá, hogy mi is az a copywriting, tisztában van a háttérmunka fontosságával. Tudja, hogy mennyi időre van szükségem, tudja, hogy milyen feladatokat kell kipipálnom. Ez azért jó, mert egyrészt nem kérdőjelezi meg a latopnál töltött órákat, másrészt tartja bennem a lelket, amikor úgy érzem, hogy kevés vagyok én ehhez az egészhez. 

Igazi csapat vagyunk mi együtt. És nem is tudom elképzelni, hogy ezt az utat hogyan lehet máshogy végigjárni. 

Nemcsak a fiúkban, hanem bennem is munkálkodik a folyamatos alkalmazkodás az új életemhez. Furcsa dolgozó nőként gondolni saját magamra, az meg, hogy vállalkozó lettem, na az egy teljes őrület. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek rá. És lehet, hogy csúnya leírni, de szárnyal az önbizalmam. Valahogy másképp öltözök fel reggelente. Magassarkút húzok, blúzokat veszek fel, profibban siminkelem a szemem, pedig a napok nagy részében a kutya sem látja, hiszen nincs minden nap megbeszélésem:). De annyira jó érzés!

Másképp látom magam. Talán az is sokat jelent, hogy nincs időm és energiám észrevenni a plusz kilóimat, a maszk miatt megviselt arcbőrömet. Nem ostorozom folyamatosan magam, hogy mi az istenért nem vagyok képes igazán odatenni magam a fogyókúrában, nem aggódok, ha a ruhák két napig sincsenek kiszedve a szárítógépből. 

Emelett pedig minden reggel meglepődök, hogy 6 teljes, megszakítás nélküli órával hogyan bírom végigtolni a napot úgy, mint régen tízzel sem. Valamire csak jó volt az a brutális első másfél év, amíg Pablo 20 percenként ébredt:). Soha nem gondoltam volna, hogy valaha megtalálom benne a pozitívumot, pedig határozottan létezik: a testem alkalmazkodott, és sokkal szívósabb lett:). 

Így vagyok tehát mostanság, ezeket élem meg, miközben építgetem a szövegírói vállakozásom a majdnem négyéves kisfőnököm mellett. 

Milyen kiszámíthatatlan az élet! Ha egy éve valaki azt mondja nekem, hogy képes leszek heti hat napon hajnal kettőig tanulni és dolgozni, kinevettem volna. Most pedig nemhogy nem nevetek, hanem megyek előre, mint egy tank, energiával és önbizalommal telve. 

A blogon is sokat gondolkodom mostanában, és arra jutottam, hogy nem változtatok rajta semmit. Az  elnevezés  már nem aktuális, de az anyaság mindig is az lesz. Pablo már nem baba többé, kihívások és élmények azonban ígyis vannak bőven. Folytatom tehát úgy, ahogyan eddig: őszintén és kendőzetlenül.

Köszönöm, hogy tovább jöttök velem az úton!

JustMom Évi