A szeptember egy szempillantás alatt elrohant. Annyi új dolgot tartogatott nekünk, hogy csak kapkodtam a fejem: új ovi, új barátok, új tanítónénik, új szokások, új munka, új tervek, új kirándulások, és még egy évvel idősebb is lettem!

Nem volt könnyű hónap, de olyan sokminden történt, hogy nem volt időm átadni magam a nehezebb pillanatoknak, amikből azért volt néhány, főleg az elején: az ovis beszoktatás nem ment annyira simán, mint ahogyan azt vártam. Azt azért elárulom, hogy gyorsan happyend lett a vége, de volt néhány kemény óránk.

Miután szeptemberben minden egyes csatornán a bölcsi- ovi- és sulikezdés folyt, ígérem, csak most az egyszer elmesélem, hogy nálunk, Spanyolországban hogyan szokott be a kisfiam az oviba. Jövőre nem fogok erről írni, cserkészbecsszó!

Egy régebbi bejegyzésemben leírtam, hogyan működik a rendszer Baszkföldön, és hogy milyen oviskolák (Lili barátnőm találta ki ezt a szót, miután minden egyes alkalommal bénázunk magyarul beszélgetve. Nem óvoda, de nem is iskola. Itt iskolának hívják, de ha egy magyar embernek azt mondom, hogy a kétévesem iskolába jár, igencsak furcsán nézhet rám, ezért használom az ovi szót rá. Ez viszont nem fedi a valóságot, hiszen ide fog járni tizennyolc éves koráig. Maradjon tehát oviskola.) közül választhattunk. Sikerült bekerülnünk az általunk leginkább vágyottba, izgalommal vártuk tehát a szeptembert.

Még május végén volt egy nagy tájékoztató gyűlés, amin megismerhettük a tanítónéniket, megtudtuk, melyik csoportba fog járni Pablo, elmondtak minden fontos információt, ami az ovikezdéshez nélkülözhetetlen. Nagyon elégedett voltam, tökéletes működő rendszerbe kerültünk be egy igazán színvonalas intézménybe. Akkor megkaptuk a beszoktatás részletes menetrendjét, a leendő tanítónénik ellentmondást nem tűrő profizmussal állták az aggódó elsőgyerekes szülők kérdésit: "De mi lesz, ha Juankának nem elég két hét? Mi lesz, ha nagyon sír? Mi lesz, ha nem tudom itthagyni?" Én bevallom, belül mosolyogva hallgattam a kétségbeesett arcú szülőtársaimat, hiszen egy év bölcsődei tapasztalattal a hátunk mögött nem gondoltam, hogy bármilyen probléma lesz. Pablo stramm kisfiú, imád társaságban lenni, és bízik bennem. Nem fél az idegenektől, ártatlan gyermeki kíváncsisága hajtja előre az ismerkedésben.

Szeptember 6-án kezdtük, egy szerdai napon. Összesen tizennyolcan vannak, de három kicsi csoportba osztották be őket: hatan voltak egészen egy hétig. Az első napon csak negyed órát voltunk, kézenfogva fedeztük fel a csoportszobát. A második napon a szülők már kimentek tíz perc után, a gyerekek pedig negyed órát játszottak nélkülünk. A harmadik napon már csak beadtam és jöttem is el, háromnegyed órát maradt a csoportszobában. És akkor leesett neki, hogy ez bizony állandó dolog lesz. A negyedik napon annyira sírt és kapaszkodott belém, hogy alig tudtam átadni az óvónéninek...

Könnyeimet nyelve álltam az épület előtt az órámat nézve, és negyvenöt perc után úgy öleltük egymást, mint akik évek óta nem találkoztak. A következő napon megismétlődött ez a szörnyület, akkor már egy órát maradt, én pedig hazatekertem, hogy ne az oviskola előtt járkáljak, mint egy ketrecbe zárt anyatigris. Majdnem elütött egy autó, mert nem láttam a könnyektől. 

A hatodik napon azonban megtört a jég, bár pityeregve hagytam ott, de már nevetve rohant a karjaimba az egy óra játék után. Ekkor már nyolcan voltak, úgy cserélték meg a csoportban a gyerekeket, hogy "újak" is legyenek meg "régiek" is, nem volt tehát ismeretlen kicsi a végére, mindenki találkozott mindenkivel. Pablo persze itt is becsajozott, kijövetelkor azt hajtogatta, hogy Miren, Miren, Miren. (Mirent felvettük a jövendőbeliek (mostmár igen hosszú) listájára, aranyos kislány, az anyukája is szimpatikus, áldásomat adom hát rájuk-is.:)

Zsírozottan működő, jól átgondolt rendszer, kettő és fél hét alatt van idejük nyugodtan megismerni egymást. A második héttől elkezdték a napi rutint is, énekkel köszöntötték egymást reggel körben ülve, tízóraiztak, mesét meséltek. Mivel az egyik magyar legjobb barátnőm kisfia is most kezdte a bölcsit, van összehasonlítási alapom. Nem mondom, hogy az egész rendszer rossz, hiszen nem ugyanazokkal a kihívásokkal kell megküzdenie egy magyar gondozónéninek, mint egy spanyolnak, de úgy látom, hogy itt valahogy sikerül nyugodtabban, kiegyensúlyozottan megoldani ezt a csöppet sem könnyű néhány hetet. Tudom, hogy nem ugyanaz tizennyolc picit terelgetni, mint huszonötöt, és itt nem is egész napra maradnak a gyerekek, ezért talán könnyebb a mi helyzetünk.

9.10 és 9.30 között van nyitva az ajtó, ekkor vihetjük őket¹.12.30-ra megyek érte, negyed óránk van a kapuzárás előtt. Utána azok a gyerekek, akik nemcsak délelőtt vannak, ebédelnek, majd az egyik teremben leterített matracokon alszanak, ha akarnak. Ez Magyarországon határozottan jobban működik: az ilyen pici gyerekek nagyrészének még igenis szüksége van minőségi pihenésre napközben is, nekem sokkal szimpatikusabb, hogy saját kis ágyikóban, saját ágyneműben fekszenek. Itt valahogy nem alakult ki kultúrája ennek; a gyerekek lefekszenek egymás hegyére hátára, ha úgy tartja kedvük, és alszanak, ha tudnak. Mivel haza tudom hozni a délelőtti műszak után, fel sem merült bennem, hogy otthagyjam aludni, de ha rá lennénk kényszerítve, mint a spanyol és magyar anyukák jelentős része, el sem tudom képzelni, hogy az én legendásan rosszalvó Pablom hogyan venné ezt az akadályt. Biztosan alkalmazkodna, de ezt nem fogom megtudni, mert nem lesz napközis. Terveink szerint mindig itthon fog ebédelni, a délutáni órákra pedig visszaviszem. 

(A képen a kijövetel utáni elmaradhatatlan pusziküldés Apának:))

Merthogy délután is van iskolaidő, csak most még nem kötelező. Jövő évtől viszont az lesz, 12.30-kor elhozom, 15.00-re vinnem is kell majd vissza. Ebbe belefér egy ebéd, egy gyors összebújós szieszta, és jöhet az újabb adag játék. Nekem picit szívás, mert kettértöri a délutánom, de majd akkor fogok edzeni járni. Pont belefér majd abba a másfél órába, és így kifogásom sem lesz. 

Az első évben még nincsen semmi "komoly" foglalkozás, angolt jövőre kezdenek tanulni olyan játékos keretek között, ahogyan én tartok most órákat egy másik iskolában: mesét olvasnak majd, báboznak, énekelnek angolul. Eddig nem akartam Pablohoz angolul beszélni, éppen elég neki a kettő nyelv itthon, de most, hogy felvettek teacher assistantnek, gyakorolnom kell itthon: kacagva hallgatta tegnap az angol dalocskát, amit éneklek a gyerekeknek. 

Heti kétszer van plastica, vagyis festés, rajzolás, gyurmázás, ragasztás, hétfőn és szerdán rá kell adnom a köpenykéjét, mielőtt bemegy a csoportszobába. Zabálnivaló benne. 

Kedden és csütörtökön psicomotricidad, vagyis őrültködés van a soron: ilyenkor az övék a mindenféle matracokkal és akadályokkal telepakolt tornaterem, és hadd szóljon! Olyan fáradtan ért haza kedden, hogy fél perc alatt elaludt ebéd után. Imádom ezeket a foglalkozásokat, ez való az ilyen picikéknek: jól kitombolják magukat úgy, hogy fejlődik a finommotorikájuk, a lábboltozatuk (zokniban vannak), a mozgáskoordinációjuk. 

Már megtanulták a csoport napirendjét, tudják, mikor mi következik: éneklés, kézmosás, peluscsere, wc-re ülés, ha van kedvük, tízórai, elbúcsúzás. Elképesztően fontos, hogy jól átlátható rendszer legyen a kis életükben, Pablot kiegyensúlyozza a kiszámíthatóság. 

Pénteken Pablo Bagollyal a nyakában repült a karomba: innen tudom, hogy a héten mi vagyunk a sorosok a tízóraiban. Naponta egy kenyeret (itt nem kilós veknik, hanem bagettszerű hosszú kenyerek vannak) vagy kettő csomag rizspufit kell vinnünk, ezt kapják meg 10.30 körül. Nagyon megörültem, amikor a szülői értekezleten elmondták, hogy idéntől nincsen keksz. Eddig azt kellett vinni, de mostantól csak sósat kapnak délelőtt. Imádom ezt az intézményt, mindenre odafigyelnek! A menzáról egyébként csak jókat hallottam, nagyon fontosnak tartják az egészséges étkezést. 

¹Kiegészítésképpen írom ide, hogy van lehetőség hamarabb vinni a piciket. A múlthéten állásajánlatot kaptam, amit rövid gondolkodás után elfogadtam, mert ennél ideálisabb lehetőség nem jöhetett volna szembe velem: teacher assistant lettem egy állami iskolában, négy- és ötéves gyerekeknek tartok angolórákat úgy, hogy az angoltanárnéni mellett vagyok. Pablo ovisidejében, hiszen ugyanaz az rendszer, csak másik intézmény. 11.45-kor végzek, az értemenetellel nincs gond, reggel viszont hamarabb kell vinnem. 7.30 és 8.55 között van felvigyázás, némi havidíjért cserébe bevihetjük őket. A saját nevelőnénije a felelős a custodiaban levő gyerekekért, három csoport picikéit gyűjtik össze egy teremben kilenc óráig, akkor pedig mindenki átmegy a saját csoportszobájába. Örülök neki, hogy nem engedik őket össze nagyobb gyerekekkel, hiszen csak kétéves minik még. 8.45-re viszem hetente kétszer. 

(Itt a nagyon sírós délelőtt után délután együtt csináltuk a vacsorát. Látszik, hogy azért nem volt ő annyira elkeseredve. Igyekeztem kárpótolni, amennyire csak lehetett: ő készítette a pizzát. Én meg takarítottam utána:))

Nem volt olyan zökkenőmentes a beszokás, mint ahogyan a tavalyi bölcsis év után vártam, de szerencsére nagy drámákat sem kellett megélnünk. Megszakadt a szívem a magyar barátnőmékért, náluk a kisfiú és a szülők is megszenvedték a hetekig tartó beszokást. Nálunk csak néhány nap sírás volt, gyorsan túllettünk rajta, és azóta is imádjuk az oviskolát: Pablo azért, mert nagyon jó buli, én pedig azért, mert életem legféltettebb kincse szerető kezekben, jó szakemberek között tölti a délelőttjeit. Más a spanyol rendszer, még nagyon sok új dolog vár rám, hiszen én nem ilyen szisztémában nőttem fel. Furcsák a szokások, az órarendek, a foglalkozások, de örülök neki, hogy a kisfiam egy ilyen intézményben szocializálódik.

A végén pedig hadd dicsekedjek egy picit: a tanítónéni azt mondta, Pablonak kiemelkedően jó a hallás utáni memóriája, szinte elsőre megtanulja a dalocskákat, egyből ismétli az új szavakat. Tudom, tudom, ez nem olyan nagy szuperképesség, de mindezt baszkul teszi! Ugye, hogy így már jogosan vágok fel vele?:)

Köszönöm, hogy velem tartottatok!

JustMom Évi