Adri néhány napja mesélte, hogy beszaladt a Tescoba Adéllal.

Aki esetleg nem ismer, annak gyorsan mondom, hogy Adri az én szépséges szöszi barátosném, aki amellett, hogy dögös anyuka és csodás feleség, a Dél-Alföld egyik legjobb optometristája. Az általános iskola óta az egyik legfontosabb ember az életemben, a gyerekink között 3 hónap van. A kislánya, Adél egy gyönyörű, zabálnivalóan kis húsos, okos tündérmanó, aki még nem tudja, de egyszer az egyik menyem lesz (igen, az egyik, mert Pablonak már több jövendőbelije is van, haha).

Mivel célirányosan mentek, csak egyetlen dologért, ráadásul sietni akart, mert már rég az rotyogó ebéd mellett kellett volna porszívóznia, nem vitt se baba-, se bevásárlókocsit, hogy beleültesse a másfél éves kis önjárót.

Fogta a kezét, úgy araszoltak a polcok között, de persze Adél már most igazi karakán csajszi, tudja, hogy mit akar. Az pedig nyilván nem az anya kezét fogva sétálás. Egy másodperc volt csupán, amíg Adri odanyúlt valamiért egy polcon. Mire megfordult, Adél már nem volt mellette. Gyorsan elmesélem, nehogy izguljatok, hogy heppi end volt, percek alatt megtalálták  a kis huncutot, de Adri éveket öregedett, míg pánikolva magyarázta a biztonsági őrnek a helyzetet, és rohant körbe-körbe Adél nevét kiabálva.

Audiókon keresztül szoktunk beszélgetni, ő beszél, amíg munkába menet vezet, én meghallgatom, és a bölcsiből hazafelé sétálva válaszolok. Olyan, mintha direktben beszélgetnénk, naponta váltunk audióüziket, abszolút naprakész a kapcsolatunk.
Szóval amíg hallgattam, elkezdtem sírni. Esküszöm, az életem egyik legnagyobb parája, hogy elvesztem valahol Pablot. Álmodtam már ilyet, sírva ébredtem, és úgy szorítottam a mellettem alvó babucimat, hogy fel is ébredt rá. Szörnyű volt. El sem tudom képzelni, milyen lehet átélni.

Nemsokára elkezdünk utazni, jövő hónapban Portugáliaba megyünk, nyáron pedig Andalúziában töltünk három hetet. Már keresem a legjobb megoldást arra, hogy valahogy rajta legyen a neve és a telefonszámom. Venni fogok babahámot is, nem érdekel, ha megszólnak érte, én bizony ha tömegbe keveredünk, igenis ra fogom tenni. Egyre önállóbb, egyre többet tud futni (nem sétálni, futni, mert egyszerűen képtelen lassan menni), pillanatok alatt elrohan mellőlem. Még jó, hogy edzek, így lépést tudok tartani vele.
Na szóval nagyon félek, hogy eltűnik. Persze, tudom, nem élhetek állandó rettegésben, és nem is teszem, de nem tud nem eszembe jutni néha.

Nem tudtam, hogy létezik ilyen szintű aggódás. Amikor a testeden kívül dobog a szíved. Amikor bármit megadnál azért, hogy neki soha semmi baja ne legyen. Hogy ne fájjon, hogy ne essen el, hogy ne üsse be, hogy ne legyen lázas, hogy ne vegyék el a játékát, hogy ne kelljen csalódott arcocskával állnia.
Hol a határ a normális féltés és a túlféltés között? Tudom, hogy nem tehetem üvegbura alá, mert az neki egyáltalán nem segítene. De mikor fog megedződni az én anyai lelkem, hogy ne féltsem ennyire?

Alapvetően nem vagyok egy paraanya. Hagyom, hadd fedezze fel a világot, Marvellel annyit nyúzzák egymást, amennyit csak akarják, nem tiltok állandóan. Felőlem mehet, amerre akar, a múltkor egy száraz kutyakaka darabot hozott oda nagy büszkén megmutatni. Na bumm, hát megmostam a kezét, és kész. A BLW-től is féltem, a hozzátáplálás megkezdéséig nem is voltam biztos abban, hogy ki merem hagyni a pürézést. De amikor láttam, hogy igenis bízhatok benne, akkor már nem pánikoltam, pedig volt néhány öklendezés.

Amikor benne vagyunk a szituációban, autimatikusan átkapcsol az agyam megoldás módra, akkor nincs idő pánikolni és stresszelni. Eddig egész jól mennek ezek a szituk, a hányást például már ügyesen észreveszem két másodperccel hamarabb, mert valahogy máshogy veszi a levegőt. Múltkor röhögtem- persze miután mindent feltakarítottam- ahogy Mikel kérdezte, hogy honnan tudtam, hogy elé kell tartani a tálat, mert sugárban fog visszajönni a vacsi. Komolyan mondom, csodálattal nézett rám, én meg supermom-nak éreztem magam.

Na de akárhogy telik az idő anyaságom naptárában, a féltés nemhogy csökkenne, sőt... Hétfő éjjel esküszöm, azért mentem be az ügyeletre hajnal 4 órakor, amikor már a víz is átment rajtam, ahogy ittam pár kortyot és egyből rohantam a wc-re, mert azon agyaltam közben, hogy mi lesz Pabloval, ha én leoffolom magam. Hogy oké, ez egy egyszerű gyomorrontás vagy vírus, nyilván szívás, de gyorsan túlleszek rajta, semmi gáz nincsen. Aztán a hatodik ilyen futás után eszembe jutott, hogy úristenmivanhaRotaVírus. Meg ha kiszáradok és kórházba kerülök. Hogy fog elaludni nélkülem, mennyire fog sírni értem. Felöltöztem hát és elrobogtam az ügyeletre, ahol két óra alatt lecsorgott a fájdalomcsillapító és a hasfogó az infúzióban, kaptam néhány szájmaszkot, és már itthon is voltam. Ha Pablo nem lenne, nem mentem volna be. De végig ő járt a fejemben, hogy jaj, csak gyorsan legyek túl rajta, hogy ő el ne kapja.

Sokat agyalok a különböző orvosi vizsgálatokon is. Sokszor fáj mostanában a gyomrom, lehet, csináltatok egy nagy ételintolerancia tesztet. (Apropó, valakinek van személyes tapasztalata? Olvasok hideget meleget neten, és azért nem kevés pénzbe kerül ahhoz, hogy fölöslegesen csináltassam meg.)
Mammográfiára is menni akarok, meg tüdőszűrésre. Nincs panaszom, de nem engedhetem meg magamnak, hogy bármi bajom legyen, hiszen itt van ez a kisfickó, akinek nagyon nagy szüksége van rám.

No ilyen gondolatok járnak mostanában a fejemben. Nyugtassatok meg, hogy ezek teljesen természetes anya dolgok, és nem kezdek bekattanni!
Rettegek, hogy eltűnik, rettegek, hogy baja lesz, rettegek, hogy bajom lesz, és nem tudom ellátni. Ugye ezek normális érzések? Ha nő, ez átalakul másmilyen féltéssé? Vagy megtanulok vele élni? Jó lenne, mert nagyon nem vicces éjszaka sírva ébredni, hogy már megint azt álmodtam, hogy eltűnt mellőlem. Bele is halnék szerintem...