2019. feb 21.

A "rémes" kétéves

írta: Evi Hernaez
A "rémes" kétéves

Pablo elmúlt húsz hónapos, rohamléptekkel közeleg a második szülinapja. Alig várom, pont akkor jönnek Adriék látogatóba, csudiszép hétvége lesz. Azon nevettünk beszélgetés közben, hogy majd a két kis zabagépünk versenyt eszik a bulin. Lehet, hogy két tortát kellene csinálni, hihi.

Elmúlt tehát húsz hónapos, és rengeteget változott az elmúlt hetekben. Valahogy olyan nagyfiú lett! Azt mondják az okosok, hogy a kétéves kor körüli időszak nagyon nehéz, mert a picik hirtelen rádöbbennek, hogy mi a "nem" jelentése, és előszeretettel el is kezdik gyakorolni a használatát. Feszegetik a határaikat, mert rájönnek, hogy van akaratuk, viszont a végrehajtással még akad némi probléma, ami néha bizony földön fetrengős kiborulásokat eredményezhet.

img_20190219_172949_edited.jpg

Mondanám, hogy csak az olvasmányaimból tudom, milyen is ez valójában, de sajnos elsőkézből mondhatom, hogy ez a bizonyos korszak nem a második életév első napján kezdődik, hanem már előbb is...Olyan kiborulásokat tud produkálni az én édes kis rémes majdnemkétévesem, hogy ihajj. Csak veszem a nagy levegőket és mantrázom magamban, hogy "nemdirektcsinálja" "nekapjagyvérzést" "szükségevanrádmertéhesálmosvagyszomjas" "segítsnekimegérteni". Tényleg baromi nehéz kezelni, ha bedurran az agya, mert több, mint 17 kiló, egyszerűen képtelen vagyok felelmelni egy csupa kéz és láb, csapkodó, visító, majdnem egy méteres gombóckát. Hála istennek, nem gyakran fordul elő, de amikor igen, akkor én is kimerülök, nemcsak Pablo. Mert nem akarok kiabálós anya lenni, a fizikai erőszak pedig meg sem fordul a fejemben. Igyekszem higgadt maradni, mert tudom, hogy arra van szüksége, és hogy a kiabálásnak semmi értelme, csak a rosszat tanulja meg belőle. Megmondom őszintén, nem nehéz így kezelni ezeket a szituációkat, mert amikor látom, hogy szemmel láthatóan szenved, hiszen kiborult, de nem fogja fel, hogy mondjuk csak éhes, és krokodilkönnyekkel, hüppögve csapkod, na olyankor mindig megszakad egy kicsit a szívem. Tudom, hogy van hiszti és hiszti közötti különbség, még ha nehéz is felismerni. Utálom egyébként ezt a szót. Továbbra is hiszek abban, hogy nem képesek még ilyen idősen manipulálni, nem azért csinálja, hogy elérjen nálam valamit, vagy hogy kitoljon velem. Amikor van egy ilyen epizód, akkor látszik rajta, hogy nem tudja, hogyan reagáljon, mit csináljon. Olyankor igyekszem legugolni hozzá, átölelni, megnyugtatni, vagy egy falatot csempészni a szájába, hogy felfogja, hogy éhes. Persze sokszor annyira nem tudja, hogy mi van, hogy jönne, hogy hozzám bújjon, de csak visít és visít és ellök. Na ilyenkor nem könnyű kivárni, de kezdek ráérezni. 

Most szinte látom magam előtt Ancsit, ahogy nevet, hogy hejj de nagy a szám, lesz ez még cifrább is, de hála neki tudom, hogy a neheze még hátra van, és tudatosan készülök rá, már amennyire lehet. Meg igyekszem kiélvezni ezeket a lájtos hisztiket, hogy majd nosztalgiával gondolhassak vissza rájuk, amikor beköszönt a kőkemény dackorszak. 

img_20190220_175507_1_edited.jpg

 

Na de nemcsak a "rémségekről" szól ez az időszak, sőt! Annyire de annyira élvezem, hogy már ekkora fiú! A nehézségek ellenére igenis egy csudiszép időszak. Édes, aranyos, cuki kisfiam van, aki egyre jobban élvezi a közös programokat, egyre több dolgot lehet vele csinálni. Az elmúlt hétvége annyira jól sikerült, hogy mindannyian feltöltődtünk belőle lelkileg. (Habár megint napok óta nagyon rosszul alszunk, ki vagyok merülve egy kicsit, nehéz az óránkénti ébredés. Utálom a teliholdat...)

Itt nálunk abszolút tavasz van, szombat délelőtt edzeni akartam, de annyira gyönyörű idő volt, hogy inkább minikirándultunk. Van egy madármegfigyelő Vitoria határában, kiállításokkal, labdamedencével, gyerekekkel nagyon jó kis program. Pablo annyira élvezte, hogy öröm volt nézni! Gyönyörködtünk, ahogy kis kelekótyán rohangált mindenfelé, rácsodálkozva a képekre, a tárgyakra, az állathangokra. Úgy elfáradt, hogy ebéd után kettő perc alatt elaludt. 

A hétvége csúcspontja viszont a vasárnapi ebéd volt: a barátainkkal egy igazi Sidreríába mentünk. Ez egy olyan étterem, ahol hosszú asztalok vannak sorban padokkal, és egyféle menü van: halas tortilla, sült bacalao hal, aminek fogalmam sincs mi a fordítása,de isteni finom, és STEAK. Így, nagybetűvel. Isteni volt, degeszre ettük magunkat. de a legjobb az egészben Pablo volt: mint egy igazi nagyfiú, ült az asztalnál, és ette velünk az egész menüt. Amikor elkérte a steak csontját, szakadtunk a nevetéstől, mindenki őt nézte, a szakács pedig kijött a konyháról, hogy képet csináljon róla. Óriási élmény volt, hogy a kisfiam ilyen ügyesen végigülte az egész étkezést, nem nyűglődött, nem kiabált, hanem cukin ette a véres húst, cuppogott a csonton, törte a desszertnek kapott diót. A kávénál már kivettem a székéből, körbejárta asz éttermet, mindenkihez odament mosolyogva, hogy "Hojaaa"(Szia). Majd megzabálták, egy bácsi elkezdte vakargatni a nyakát, amit imád, majdnem elaludt állva, nekem meg folyt a könnyem a nevetéstől, annyire cuki volt. 

img_20190217_152939_edited.jpg

Nagyon büszke vagyok a tündéri kisfiamra, meg persze magunkra is, mert ez az, amit a hozzátáplálás elkezdésekor szem előtt tartottam: szeretném, ha mindent enne, és értené az együtt étkezés fontosságát. Hogy ne csak lapátolja magába az ételt, hanem élvezze a beszélgetést közben, az ízeket, az illatokat. 

img_20190217_154955_1_edited.jpg

A fantasztikusan jó időben előkerült a bicikli, tegnap piknikeztünk egyet egy réten, nagyon tetszett neki. Órákat vagyunk a játszótéren, már vannak kis barátai, részt vesz a játékban, és egyre önállóbb, nem kell mindig mellette állnom, bár én imádok játszani vele. Nagyon élvezem ezeket a közös délutánokat, igyekszem csakis rá koncentrálni. Imádom, ahogy felfedezi a világot, ahogy kacag, ahogy interaktuál, ahogy elfárad. Remélem, sikerül valóban szép gyermekkort varázsolni neki. Ez minden vágyam, és jelenleg a legfontosabb feladatom. Múltkor megkérdezte egy ismerősöm, hogy elég-e nekem az anyaság. Azóta is ezen gondolkodom...Hát hogyne lenne elég! Mit elég, soha nem voltam még ennyire kiegyensúlyozott, mint most. Tudom, hogy az, hogy nem kell 8 órában visszamenni dolgozni, az egy hatalmas kiváltság, és hálás vagyok a sorsnak, hogy a kisfiam mellett lehetek a legszebb pillanataiban. Nekem ennél nem kell több. 

Csodálatosan szép ez az időszak, élvezem minden pillanatát. Kimerítő, néha teljesen leszív, de nincs annál szebb, ahogy megismeri a környezetét, ahogy egyre többet beszél, ahogy nyílik a kis személyisége. Szerencsés vagyok, hogy mellette lehetek. 


img_20190220_165457_edited.jpg

 

 

 

 

Szólj hozzá