Amikor azt mondom, hogy Spanyolországban élek, mindenkinek a pálmafás, mediterrán, örök nyár tengerpartok jutnak eszébe. Négy vagy öt éve felraktam Facebookra egy képet az akkori hatalmas havazásról, volt, aki nem értette, hogy hol vagyok. Magyar fejjel nehéz elképzelni, hogy Spanyolország bizony nem egy egynapos úttal átszelhető ország, hatalmas területén óriási domborzati, időjárási és kulturális különbségek vannak. Én pont ezért imádom! Néha fáj a szívem, hogy nem meleg tengerparton élünk, de lehet, hogy nem is tudnék hozzászokni, én igazi kárpát-medencei lyány vagyok, nekem kell a hideg, kell a zöld, az erdők, az évszakok.

...

Bár Spanyolországba sodort az élet, magyar vagyok. Büszke vagyok a hazámra, az anyanyelvemre, a magyar hagyományainkra. Még csak halvány vágy sem volt Pablo, de azt már tudtam, hogy az én gyermekem igenis fog magyarul beszélni, bárhol nőjön is fel. Már a terhességem előtt sokat olvastam a többnyelvű, internacionális családba születő gyerekekről, és melengette  a szívemet a tudat, hogy majd egyszer mi is ilyen különlegesek leszünk. Mikel természetesen mindenben támogatott már az első perctől kezdve (így legalább lesz mégegy tolmácsa, amikor Magyarországra megyünk, ha már neki gyakorlatilag lehetetlennek tűnik a magyar nyelv legyűrése:) )

...

Az utóbbi pár napban - Pablo Instás és Facebookos evős képeit látva - többen is gratuláltak, hogy mennyire jól csináltam a hozzátáplálást, mert öröm nézni, hogy a kisfiam mindent eszik, jóízűen, nem válogatva. Én mindegyik dicséretnél kihúztam magam, és büszkén veregettem meg a saját vállam, aztán viszont tovább gondolkodtam. :)

Pablo születése előtt -mint már írtam egy másik bejegyzésben- sokmindenről másképp gondolkodtam. Egyvalamit azonban az elejétől tisztán láttam: ennek a picike lénynek elsősorban én, az anyukája leszek a példa. Az apuka is nagyon nagyon fontos természetesen, de ez a kisfiú bizony tőlem fog tanulni gyakorlatilag mindent. Óriási felelősség ez. Sokszor nyomaszt is, álmatlan éjszakákon (amik nem miattam ...

Többek között azért is szeretem a Facebookot, mert olyan ismerősökkel, távoli barátokkal is tarthatok rajta keresztül kapcsolatot, akikről egyébként valószínűleg semmit sem tudnék. Pedig annyira jó olvasni, látni például a régi osztálytársaim babáit, kutyusait, utazásait, tudni,hogy jól vannak, látni, hogy merre sodorja őket az élet.

Az egyik volt egyetemi csoporttársam Franciaországban él, egy tündéri fiúcska anyukája, és bár az egyetemen nem jártunk egy társaságba, de valahogy mégis írunk egymásnak néha. Nem sokat tudunk a másikról, nekem mégis jólesik, hogy nem tűnt el csak úgy, nyom nélkül az életemből.

Ő írt nekem pár napja, hogy szívesen olvasna arról a blogban, hogy hogyan alakult úgy, hogy Pablo bölcsibe jár, ...

Mivel a nyáron végigturnéztam a rokonságot Pablo alvási szokásaival (vagy inkább nemalvási szokásaival), meg a Facebookom is tele a panaszkodós-röhögős, alvásról szóló mémekkel, cikkekkel, hozzászólásokkal, kézenfekvő hát, hogy ez legyen a mai bejegyzésem témája. Hátha kiírva magamból könnyebb lesz (nem).

Pablócicám (aki pár év múlva utálni fog a beceneveiért) hajnal 2 órakor született. Nem sírt fel, csak nézett rám kicsi, lila alienként (nekem senki ne mondja,hogy az újszülöttek szépek), pislogott a hasamon fekve ahonnan gyorsan elindult fölfelé, hogy aztán rámcuppanjon. (De csodás is volt az az aranyóra. ) Onnantól kezdve, hogy megszületett, végig rajtam volt, a karomban, mellettem az ágyon, a kiságyba nem tettem bele ...

Közeleg a Karácsony, engem pedig nyomaszt egy kicsit egy bizonyos téma. Merthogy a szeretet ünnepe, együtt a család, a barátok, mindenki szeret mindenkit. Mindenkit megszáll egyfajta meghittség. Itt nálunk az a szokás, hogy Szentestén a vacsora előtt,ami 10 óra körül kezdődik (ennyi év után sem szoktam még hozzá és rendszeresen éhen halok),a barátokkal kocsmatúrázunk és borozunk. Igen, Szentestén, igen, mindenki: fiatalok, öregek, babával, mindegy, csak pörgés legyen (imádlak,Spanyolország!). Szép szokás. Az elején furcsa volt, és két pohár bor között elcsukló hangon hívtam a legjobb barátnőmet, hiszen barátokkal voltunk, nekem pedig mindig borzasztóan hiányzik a fizikai jelenléte. Mára megszoktam, és várom. Vagyis vártam. Eddig. ...

Könnyűnek érzem magam, mert meghoztam egy fontos döntést. Hónapok óta rágódom, hogy mi lenne a jó, mi lenne a helyes, hogyan is kellene úgy csinálni, hogy mindenkinek megfelelő legyen...

 
17 hónapja anya vagyok, 6 éve feleség, sok-sok éve nyelvtanár, huszonéve karrierről álmodozó lány.
9 éve Spanyolországban élek, a férjem miatt költöztem ide. Óriási fordulat volt az életemben; rengeteg új helyzettel állított szembe, nagyon sok nehézséggel, fájdalmas lemondással. De itt vagyok, és ma már nem is tudom elképzelni, hogy hol máshol is lehetne a helyem.

...