Karantén, nemtudomhanyadik nap. Már nem számolom. Nem azért, mert bele vagyok betegedve, hanem egyszerűen csak semmi értelme. Nem mindegy, hány napja nem élhetjük a normális életünket? Nem mindegy, mennyi ideje vagyunk bezárva? Nem tudjuk pontosan, hogy mikor lesz vége.

De vége lesz.

És hogy mitől vagyok olyan biztos benne? Mert a mai öt perces kutyasétáltatás közben megvilágosodtam: két és fél évig az tartotta bennem a lelket, hogy egyszer úgyis újra aludni fogok. Hogy egyszer végetér a szenvedés, a módszeres kínzás. Hogy egyszer eltűnnek a fekete karikák a szemem alól, megszűnik a tompa fejfájás, elillan a fülzúgás, és nem fogok random szédülgetni. És tudjátok mit? Túl vagyunk rajta. Szinte észrevétlenül. De "hála" ennek a rohadt koronavírusnak, ma rádöbbentem, hogy mennyire magától értetődően érkeztünk ebbe az új korszakba. És mennyire méltatlanul nem is említettem Nektek, akik végigkísértétek a "szenvedésemet". 

Elmesélem hát most, gyorsan egy rövidke kis bejegyzésben, hiszen annak idején megígértem, hogy nem fogok az alvásról, vagyis inkább a nemalvásról írni többet. Megszegem másodjára is, de hát ilyen az élet: nem tudjuk, merre visz az utunk. 

Mivel nagyon sok új olvasóm, követőm lett az utóbbi időszakban (köszönöm Nektek is, hogy itt vagytok!), gyorsan összefoglalom, hogy honnan is indultunk. 

Pablo a kezdetektől borzasztóan alvó baba volt. Vagyis idővel rájöttem, hogy ő teljesen normálisan működik, csak én nem voltam felkészülve arra, hogy a valóság az bizony ilyen is lehet. Küzdöttem a kiságyba "szoktatással", hónapokig rágódtam, hogy vajon nagy hibát követek-e azzal, hogy vele alszok, sokszor kérdőjeleztem meg az igény szerinti szoptatás létjogosultságát, nyeltem a kéretlen tanácsokat, a beszólogatásokat a család azon részétől, akik szerint a kötődő, válaszkész nevelés egy hippi agymenés, mentem tönkre fizikailag. Nem ragozom tovább, ebben a bejegyzésben leírtam mindent, ami a szívemet nyomta. Nagyon- nagyon nehéz időszak volt, életem egyik legnehezebbje.

Tavaly szeptemberben még mindig tartott a szenvedés, de akkor kijöttek Pablo nagyörlő fogai is, én pedig úgy éreztem, eljött az én időm. Egészen addig nem tudtam megtenni azt a lépést, amire mindenki biztatott, és amiről legbelül én is tudtam, hogy megváltás lesz: a leválasztást. Novemberre vérteztem fel magam kellő tudással és bátorsággal, Karácsonykor már boldogan és kiegyensúlyozottan ünnepeltünk egy nagy hullámvölgy után. Leírtam részletesen a folyamatot, ebben a bejegyzésben elolvashatjátok. 

Azóta pedig minden megváltozott, főleg az utóbbi néhány hétben (ismét csak köszi, Koronavírus!). Mostmár nem álmodik olyan intenzíven, nem ébred reggel 6- kor, hogy "Kész vagyok, menjünk reggelizni...":D, nem dobálja magát órákon keresztül. A délutáni alvások is normalizálódtak, nem kell veszekedni vele, nem kell felemelnem a hangom. Sőt, mostmár ott is hagyhatom, képes egyedül sziesztázni!

Az elalváshoz még szüksége van rám. Vagy az apukájára. De nem kell órákig dúdolgatni, feneket paskolni, fehérzajt járatni. Olvasunk mesét, megszeretgetjük egymást, lekapcsoljuk a villanyt, még sutyorgunk egy kicsit összebújva, és jobb esetben tíz perc után mélyen szuszog. Persze van, hogy negyvenöt perc után sem, de ennyi év elteltével birkatürelmemmel tűröm, hogy megérkezzen végre a szemére az álom. Ami előbb vagy utóbb, de mindig gond nélkül eljön. 

Nem tudunk még egymás nélkül aludni. Se ő, sem én. Bújik hozzám egész éjjel, valamilye mindig hozzámér, félálomban is a karomba mászik, a kezével meg a pólómba, és így szundizik tovább. Imádom. Az illatát, a meleg kis testét, a mélyen alvó arcocskáját. A napom fénypontja, amikor magamhoz szoríthatom, és álomba simogatom. 

Nem mondom, hogy nem inogtam meg soha. Sőt, azt se mondom, hogy ha újraélhetném, mindent ugyanígy csinálnék. De az, hogy most ilyen édes szeretetgombócom van, aki ölel, puszil, bújik, amikor együttfürdéshez készülődve leveszem a pólómat boldogan, szinte átszellemült arccal felkiált, hogy "A cicijeim!", aztán pedig megpaskolgatja őket kacagva, hogy "Mizu Teták", na az minden egyes átszenvedett éjszakát megért. 

Nagyon hosszú volt, nagyon rossz volt, amíg benne voltam, voltunk. Nem láttam a végét, nem tudtam, hogy valaha lesz-e jobb, és ha igen, vajon olyan lesz-e, mint régen, amikor még normálisan pihenhettem.

Több napja már hatalmasakat alszunk. Este 11-kor bezuhanok mellé -mert lehet, hogy be vagyunk zárva a négy fal közé, de igyekszünk maximálisan kihasználni minden itthon töltött időt, és bizony nincs megállás, estére jól elfáradunk minden nap- és reggel 8-ig alszok, ébredés nélkül. El sem hiszem, hogy elérkezett ez az idő. Ma döbbentem rá, hogy milyen észrevétlenül kúszott be a mindennapjainkba a normalitás. 

Így fog a szabadság is. Most nagyon nehéz. Home office, gyerekszórakoztatás, egész nap és éjjel együtt, apa itthon, nem mehetünk sehova, bizonytalanság, kilátástalanság, néha sírás...

De túlleszünk rajta. Mint minden rossz időszakon az életben. Hogy mikor, fogalmam sincsen. Szerintem még hónapok, mire végigsöpör a világon a koronavírus- járvány, és talán évek is eltelnek, mire felépülünk a következményeiből. És/ vagy megtanulunk vele élni. DE meg fogjuk tanulni. És egyszer csak egy rossz emlék lesz, amit majd elmesélhetünk a gyerekeinknek. 

Higgyetek benne. Így lesz, ígérem. Itt vagyok példának. Annak idején minden második mondatom az volt, hogy " Ennek soha nem lesz vége". 

De vége lett, elmúlt, és már megkockáztatom, hogy akár egy kistesóra is beneveznék...

Így leszünk túl ezen a kényszerpihenőn is. A koronavírus pedig majd jól bekaphatja. Mert erősebbek leszünk, mint előtte.