Annyira beindult az élet a csodaszép idővel, ami nálunk mostanában van, hogy a blogba nem is nagyon írtam értelmes bejegyzést. A délelőttjeim vagy munkával, vagy sporttal telnek, napközben hulla vagyok, és írás helyett inkább alszom Pabloval, ha már éjszaka nem hagy, délutánonként pedig kint vagyunk a levegőn, ahol úgy elfáradunk mindketten, hogy vacsi után én is gyakran bealszok anélkül, hogy egy betűt is írtam volna.

Na de most van kedvem, a kis indiánom itt szuszog rajtam, úgyhogy arra gondoltam, elmesélem, mivel is foglalkozom én.

Sokan ismertek innen-onnan, Szeghalomról, Szegedről, a középiskolából, az egyetemről, a különböző munkahelyekről, de a legtöbben szerintem nem tudjátok, hogy tanár vagyok.

Na de kezdem az elejéről. Mindig jó tanuló voltam, szerettem leckét írni, szorgalmas diák voltam, az egyetemig szerettem is tanulni. (Ott már annyira nem, mert pörgött az élet, de csak sikerült egész jó eredménnyel lediplomázni.)
Soha nem voltam különösen tehetséges semmiben, nem tudok festeni, táncolni, énekelni, nem vagyok matekzseni, csak egy átlagos diák voltam világ életemben. Sokminden érdekelt, az olvasás már kicsi koromtól nagyon kedves időtöltésem, de olyan konkrét hobbim, mint a kötés, makettezés vagy  zongorázás nem volt.
Viszont gyerekkoromtól kezdve szerettem magyarázni, tanítani, segíteni az osztálytársaimnak, és elég vezértípus is vagyok. Soha nem féltem kiállni mások elé, az általános iskolában nagyon sok prózamondó versenyt megnyertem, az iskolai ünnepségeken is rendszeresen műsorvezető voltam. Imádtam.

Aztán ugye jött a pályaválasztás. Amerikanisztika-kommunikáció szakon kezdtem el tanulni, de a hamar rájöttem, hogy az angolon bizony vért kellene izzadnom, amire azonban nem voltam készen. A második évem már magyar- kommunikáció szakon végeztem, addigra pont jól kiábrándultam az újságírásból is, ami pedig addig az álmom volt. De beláttam, hogy bizony ebben sem vagyok egy őstálentum, belőlem nem lesz se Pulitzer-díjas író, se sztárműsorvezető. Mondjuk arra nem is vágytam soha,hihi. Mindenesetre böcsülettel csináltam egyik tantárgyat a másik után, egyik szemesztert a másik után, és közben dolgoztam hoszteszként, pókerklubban osztóként, majd pedig a Délmagyarnál PR-és marketingasszisztensként. Jujj de szerettem azt a munkát! A mai napig meleg szívvel gondolok vissza az ott töltött másfél évre. Istenem, mennyire gyerek voltam, amikor odakerültem! Azt hiszem, az alatt a másfél év alatt nőttem fel igazán.

Az egyetem utolsó évében viszont magyar tanári szakon kötelező tanítási gyakorlaton kellett részt vennünk, élesben, középiskolában, nem emlékszem pontosan, mennyi óraszámban, de tudom, hogy heteken keresztül. Nagyon jó mentortanárom volt, már a második órámon egyedül hagyott a kilencedikes osztállyal, én pedig simán vettem az akadályt. Úgy éreztem, megtaláltam a helyem. Nincs különösebb tehetségem semmiben, de tanárként maradandót alkothatok: ha már csak egy diák is úgy emlékszik vissza rám, hogy tanult tőlem valamit, már megérte, hogy ezen a világon vagyok, nem? Legalábbis én ezt érzem a tanársággal kapcsolatban.
Persze az élet úgy sodort, hogy aztán évekig nem tértem vissza a tanításhoz, de Pablo születése előtt két évvel bekerültem egy itteni nyelviskolába angolt tanítani, és elindult a pedagógusi karrierem. Egy tanévet dolgoztam ott, aztán pedig a saját utamat kezdtem járni: angolt tanítottam itthon, és nagy levegőt véve belevágtam az internetes spanyooktatásba is.

Rengeteg tanítványom volt, Pablo születése előtt két hétig nagygőzzel toltam.
Aztán ugye minden megváltozott, és bár úgy terveztem, hamar visszatérek, de a kisfiam nem akart engem nélkülözni, be kellett látnom, hogy nem tudok annyi tanítványt vállalni, amennyit szeretnék.
Így állok most, van néhány spanyolosom és néhány angolosom is.
És ez most így nagyon jó. Rugalmas munka, mert össze tudom egyeztetni Pabloval, a délutánok csak az övé, óriási kiváltság ez nekem, tudom jól.

Nagyon szeretek tanítani, és a tanítványaim visszajelzései alapján ez érződik is az óráimon. Szeretnek velem tanulni, én pedig imádom, hogy ilyen módon hatással lehetek rájuk. Imádom a  kihívásokat, imádom látni, ahogyan fejlődnek a tanítványok, nagyon élvezem készülni az órákra. Nekem ez nem munka. Vagyis nyilván az, mert pénzt kapok érte, de közben boldog és kiegyensúlyozott vagyok.

Rengeteg előnye van ennek a helyzetnek, és persze néhány hátránya is, de hosszútávon tanárként látom magam. Ez az, ami kitölt, feltölt, amire büszke vagyok, amiben mindig sikerélményem van. Amióta írok, azóta persze más terveim is vannak a jövőre nézve, de alapvetően szeretnék spanyolt tanítani magyaroknak. Ez az én utam, ez vagyok én.

Maradandót alkotok, segítek, erőt adok, bátorítok, és a saját főnököm vagyok. Nem is kell ennél több a boldogságomhoz:)