Marvel.

Boxer. 38 kiló.

Energiabomba.

Sokak szerint ijesztően nagy.

Van, hogy kikerülik az utcán.

Kantábriában harci kutyának minősül.(?!)

Mi csak nevetünk ezen a bekategorizáláson, hiszen a mi kutyusunk még egy legyet sem tud tisztességesen kinyiffantani. Komolyan mondom ám, tavaly nyáron bent volt a nappaliban egy. Addig vadászta, míg elkapta, aztán nézett ránk kétségbeesve, és végül kinyitotta a száját. A légy elrepült, és mondanom sem kell talán, hogy percekig fetrengtünk a röhögéstől...

A világ legédesebb négylábú tesója.

Pablo leghűségesebb testőre.

Vele teljes a családunk.

Akik ismertek, tudjátok, hogy Marvel már hat éve az életünk része. Csodás kis jószág, aki megváltoztatott mindent. Pont akkor került hozzánk, amikor kezdtem elveszni. Egyedül éreztem magam, Dalma barátnőm elköltözött Vitoriából, nem tudtam, hogyan találjak új embereket. És akkor jött ez a tündéri kiskutya, akivel menni kellett. A parkba sétálni, hegyet mászni, biciklizni, futni, a tóhoz fürödni, így pedig szépen lassan kialakult egy kutyás baráti társaság, akik a mai napig itt vannak.

Sokáig vártunk Pablora, de amikor végre velünk maradt, akkor szerintem Marvel is megérezte, valahogy sokkal jobban vigyázott rám. A kistesója érkezéséig én voltam a mindene, állandóan velem akart lenni, rajtam aludni. Pablo születése után néhány hétig azonban krízis volt: rám sem akart nagyon nézni, amikor pedig mégis megtette, olyan szemrehányás volt a szemében, hogy komolyan megszakadt érte a szívem. Amikor aztán beletörődött, hogy az a kis nyávogó csomag, aki állandóan rajtam van, bizony marad, onnatól töretlen az imádata a kistesója iránt.

Amíg Pablo nem tudott helyváltoztató mozgást végezni, csak a távolból figyelte állandóan, a babakocsi mellett sétált peckesen kihúzva magát, és ha egy másik kutya a kelleténél közelebb jött, akkor felborzolta a hátán a szőrt, hogy bizony az ő babájához senki nem nyúlhat. Pablo szeptemberben kezdett járni, és azóta Marvel szerintem már ezerszer megbánta, hogy hozzánk sodorta a sors. Természetesen nagyon figyelünk, hogy még véletlenül se okozzon fájdalmat a szegény kis jámbor jószágnak, de néha azért sírunk a nevetéstől, mert Pablo bizony egy troll. Van neki egy kis babakocsija, és amióta rájött, hogy Marvel fél tőle, na azóta állandóan azzal kergeti. Múlt héten szakadtunk Mikellel: Marvel próbál elrejtőzni Pablo elől, bekucorodik a kanapéra, hogy ne tudja elütni. Igen ám, de Pablo rájött, hogy fel tudja tenni a babakocsit a kanapéra, és ott is tudja tolni...

Igyekszem pici korától beépíteni a napirendjébe, hogy Marvelnek napi kétszer enni adunk: már harmadik hete Pablo feladata, hogy elkészítse a kutya tálját. Jön nagy komolyan, nyitja a szekrényajtót, adja ide a konzervet meg a kutyatápot, és hívja Marvelt enni. Remélem, megmarad a lelkesedése, és nem kell majd veszekednem vele, hogy adjon a kutyának friss vizet vagy ennivalót. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy egy kutya mindig ösztönlény marad, akármennyire jólnevelt is, ezért nem hagyjuk felügyelet nélkül őket, miközben eszik. Hiába szoktattuk hozzá kicsi korától, hogy nem morog, ha valaki a tányérja közelében van, azért csak nem ember, és az ördög nem alszik. Ettől függetlenül tényleg nagyon odavannak egymásért:).

Marvel is nagyon cuki: már tudja a bölcsis napirendet, 12.15-től ül az ajtóban, hogy mikor indulunk a tesókáért. A bölcsiben már ismerik a gyerekek, a kapuban szokott megvárni bennünket, és türelmesen lesi, hogy felbukkanjon a mindig vigyorogva köszönő kistesója. Mivel Pablo egy zabagép, szoktam neki vinni egy darab sajtot a hazaútra, hogy kibírja az öt perces sétát, és ne éhségtől visítva érjünk haza (mármint ő, nekem viszonylag jó az önkontrollom, haha). Na a kis huncut végig cukkolja szerencsétlen jószágot, aki a babakocsi mellett kullog csorgó nyállal. Nem mintha nem kapna enni amúgy, csak szimplán mindent imád, ami Pablo kezében van és jó illatú.

A végtelenségig tudnám sorolni az aranyosabbnál aranyosabb közös történeteket, de inkább hagyom, hogy a képek meséljenek.

Kutyával felnőni csodálatos dolog, hiszen bármi történjen is, a kisfiam soha nem lesz egyedül. Igen, majd el fog jönni, amire gondolni sem tudok, mert könnyes lesz a szemem és nem látom a monitort, de addig még nagyon sok közös élmény vár rájuk. Pici kora óta együtt sétáltatjuk Marvelt, közös délutáni program, hogy öltözünk, és nekiindulunk a parknak ha esik, ha fúj. A kakit mindig összeszedem, ebből nem engedek. Az én felelősségem, az én kutyám, kötelességem megfelelően ellátni, és igen, ebbe sajnos nemcsak az önfeledt játszadozás tartozik bele. Pablo a kezdetektől látja, hogy hogyan kell gondját viselni egy állatnak, hiszem, hogy csakis jót tanul a mi példánkon keresztül.

Nagy szívfájdalmam, hogy amióta Pablo is a családunk része, hiába igyekszem, egyszerűen nem tudok annyi időt Marvellel tölteni, mint amennyit szeretnék, és sajnos sokszor rajta csattan a végtelen éjszakák miatti rosszkedvem ostora. Na nehogy azt higgyétek, hogy szó szerint értem, hiszen állatot nem verünk meg soha, bármit csináljon is, de a hangom többször felemelem a kelleténél. 2019-ben ez is az egyik fogadalmam: nem kiabálni szegény kis kutyussal, hiszen nem ő tehet arról, hogy én ingerült vagyok.

Remélem, hogy Pablo nem erre fog emlékezni, hanem csak a jókra. Az önfeledt kacagásra, az együtt labdázásokra, a sétákra, a nagy, nyálas puszikra, amiket egymásnak adnak, és az állatok iránti tisztelet és szeretet fontos része lesz az életének. Anyaként fontos feladatom ezt megtanítani neki, állattulajdonosként pedig a négylábú gyerkőcöm jólétének biztosítása kutya kötelességem .

Marvel anno megváltoztatott mindent. Aztán természetesen Pablo is. Néha nem könnyű velük, de a mi kis családunk így teljes, és bár tíz éve még nem tudtam elképzelni,hogy egy ekkora állat velünk éljen a házban, ma már azt nem tudnám elképzelni, hogy milyen lenne nélküle nevelni Pablot. Ő a kutyagyerekem, a leghűbb társam, a testőröm. És imádom, hogy a kisfiam legjobb barátja.