JustMom

Anya vagyok. Otthon vagyok.

Ha nyernék a lottón...

2019. július 14. 11:08 - Evi Hernaez

Annyi klassz téma van a Bloggerképző harminc napos kihívásán, hogy vérzik a szívem, amiért nem tudom minden nap teljesíteni. Felírtam a jobbnál jobb címeket, és az életünk mesélése mellett szépen lassan mindegyiket ki fogom fejteni a blogban, addig viszont továbbra is csak szemezgetek.

Ma ezen a mondaton akadt meg a szemem. Mit csinálnék, ha nyernék a lottón?

Őszinte leszek, és érthetitek úgy, ahogyan akarjátok. Amióta Mikellel élek, sok embert elveszítettem azért, mert nem tűrök meg olyanokat magam körül, akik igazságtalanul és tévesen véleményt alkotnak az életünkről. 

Mindenünk megvan, ami egy kényelmes élethez szükséges lehet. Nekünk legalábbis. Hogy milyen áron, azt a minket kritizálók persze egyáltalán nem tudják, de nem is akarok magyarázkodni. Megdolgoztunk, megdolgozunk azért, hogy ne féljünk a hónap végétől. 

img_20190701_172425_edited.jpg

És hogy ez hogyan jön a lottóhoz? A környezetszennyezés és Földünk ijesztő jövője miatt az elmúlt hónapokban rengeteget gondolkodtam azon, hogy mi az, ami igazán számít. Ami igazán kell. És tudjátok mit? Teljesen kiábrándultam a fogyasztói létből. Abból, hogy ha megtetszik valami, gondolkodás nélkül megvesszük (általánosságban beszélek, nem csak Mikelről és rólam). Hogy nem futtatjuk végig az agyunkon, hogy valóban kell-e a tizedik póló, a harmincadik rúzs, új kanapé, dekoráció, jobb autó...Hogy mi az, ami valóban érték. Hogy mi az, amire igazából nincs is szükségünk.

Nem akarok képmutató lenni, a minimalizmustól sajnos még nagyon messze vagyok, pedig tényleg egyre jobban belátom, mi az, amit egyáltalán nem kellene a kosaramba tenni. Tudatos vagyok, de még messze a tökéletes kivitelezéstől. Dolgozom rajta.

Éppen ezért ha nyernék a lottón, szerintem nem kezdenék ész nélkül költekezni. Legalábbis nem olyan dolgokra, amikre azt hihetem, hogy szükségem van. A családom lenne az első, hogy mindenki gondtalanul élhessen. Fényűzés nélkül, de gondtalanul. 

Pablo jövőjét is megalapoznám, de nem tennék elé ezüsttálcán mindent, mert hiszek a munka erejében. Meg fogom tanítani a fiamnak, hogy a munka nemesít, és hogy a célokért igenis meg kell dolgozni. 

img_20190630_110808_edited.jpg

Félretennék annyi pénzt, hogy minden évben eljuthassunk egy új, bakancslistán lévő úticélhoz.

A többit pedig odaadományoznám olyan alapítványoknak, akikben hiszek. Beteg gyermekeken segíteni, orvostudományt fejleszteni, környezetvédelemért küzdeni- ezek között választanék, és szemrebbenés nélkül nyomnám meg az utalás gombot. 

Valóban így tennék, nemcsak azért írtam ezt le, hogy minden olvasóm bőszen bólogasson. Hogy több követőm legyen.

Eltolódtak az értékrendek, sokszor nem érezzük tetteink (és vásárlásaink) súlyát. Én azonban ebben is példa akarok lenni a kisfiamnak: meg akarom mutatni neki, hogyan ne legyen ész nélkül költekező, a fogyasztói társadalom és a reklámok által bedarált zombi. Nehéz meló lesz, de hiszem, hogy nem reménytelen. 

Szeretnék nyerni a lottón? Nem vagyok biztos benne. Túl nagy felelősség.

 

Ti mit csinálnátok, ha hirtelen az öletekbe hullana annyi pénz, amennyiről csak ábrándozni mertek?

 

JustMom Évi

 

Szólj hozzá!

Hurrá, nyaraltunk! 2. rész

2019. július 10. 12:28 - Evi Hernaez

Almunecar- Granada, A Spanyolország

Pörögnek a hétköznapok, a szokásos dolgokon kívül több új kihívásba is belefogtam, amik teljesen kitöltik a napjaimat. Állandóan jár az agyam valamin, még audiozni (beszélgetni a barátnőimmel és a családommal) sincs kapacitásom már egy hete.

Nagy projekt van készülőben, de még óriási titok, senkinek nem mesélek róla, mert bizony bármilyen meglepő is, én, a földhözragadt Évi nagyon babonás tudok lenni néhány dologban. Ez is olyan, ígyhát tudjatok róla, hogy ezerrel dolgozok valamin a háttérben, amit majd remélem, nem is olyan soká világgá kiabálhatok:). 

Emellett célként kitűztem, hogy végigcsinálom a Bloggerképző kihívását egy kicsit magamra szabva: amikor a téma közel áll hozzám, és ihlet is van, írok, de legalább heti három bejegyzést fixen szeretnék a blogba. Sajnos a kezdeti lelkesedés után elkanyarodtam, és nem szántam rá annyi időt, amennyit igazán szerettem volna, és úgy döntöttem, ezen bizony változtatni fogok. 

A mai téma nem az én világom, ezért úgy döntöttem, elmesélem a nyaralásunk második felét, még mielőtt elindulnánk újból vakációzni. Jövőhét pénteken irány Szeghalom az édes kis rémes kétévesemmel kettesben. Várom is meg őszintén rettegek is tőle: mostmár kőkemény hisztikorszakba léptünk, Pablo komolyan próbára teszi az összes létező türelmemet és következetességemet. Ma reggel úgy jöttem haza a bölcsiből, hogy a szívem ezerrel vert, a szemem meg lüktetett az idegességtől. De büszke vagyok magamra: még a hangomat sem emeltem fel! Persze az összes indulatom lenyeltem, tuti gyomorfekélyem lesz, mire felnő ez a kis méregzsák. Na de ez van, ezen is túl kell esni. Remélem, mindketten túléljük a gyerekkorát:)

pabloalm.jpg(Ez a kép a csúszdaparkban készült, ahol kettő napot is eltöltöttünk. Az ottani fényképész kapta el tőle ezt a cuki mosolyt, amint a medencében lubickolt, mint egy zabolátlan kis halacska.)

De elég  mellébeszélésből: nyaralás, 2. rész.

Almunécar (amit egyébként a farkincás n betűvel írnak, amit nem találok a különleges karakterek között) Granada alatt fekszik, attól 50 percre autóval a csodálatos fekete homokos, apróköves tengerparton. Malaga balra kb. kettő óra, Almeria másfél. Újra beillesztem a csodásan kidolgozott illusztrációm az előző posztból, hogy lássátok, hol is van pontosan.


inkedscreenshot_2019-04-24-10-53-20-403_com_google_android_apps_edited_li_1.jpg

Sanlúcartól 4,5 óra volt autóval, ezért úgy döntöttünk, megállunk közben, és megnézzük Ronda városkát, ami a neve ellenére lenyűgözően szép. Régóta vágytam ide, kézenfekvő volt, hogy itt töltsük el a délelőttöt. Nagyon jó döntés volt, fantasztikus a lélegzetelállító kilátása! Mutatok képet, bár egyáltalán nem adja vissza a magaslatokat. Persze mivel Sevillához nagyon közel van, a turisták minden nap ellepik, azt olvastam, hogy az egyik legnépszerűbb kirándulócélpont a Spanyolországba látogató külföldiek körében. Khm...Valóban... Sajnálom az ott élőket, nem tudom, milyen lehet nap mint nap turisták tízezreit kerülgetni. Nyilván ebből élnek, de akkor is döbbenetes. No de ez a város szépségéből mit sem vesz el, megéri meglátogatni, az már biztos!


ronda.jpg

Miután felfedeztük Rondát, és finomat ebédeltünk, autóba ültünk, és két óra múlva meg is érkeztünk Almunecarba, a második apartmanba. Booking.com-on foglaltam, 10 éjszakára, januárban. Nagyon jó áron sikerült elcsípni, és kellemesen csalódtam: a képek alapján aranyos és jó fekvésű lakáskának tűnt, na de a valóságban! Mutatom, hogyan vacsoráztunk mirelitpizzát az első estén. (Házhozszállítást kértünk a szupermarkettől, kicsit késve érkeztek, de legalább nem nekünk kellett cipekedni. Okos választás volt, mostantól mindig így fogjuk csinálni, ez a legkényelmesebb módja annak, hogy a bőröndök cipelése és a rendezgetése után ne kelljen a nagybevásárláson is stresszelni.)

kilatas.jpg

Így reggeliztünk és vacsoráztunk minden nap, ezzel a kilátással. A kép nem adja igazán vissza, de odalátszott a tenger, mivel 300 méter sétára volt. A város egyik távoli sarkában voltunk, de a tengerpart kárpótolt: csak lesétáltunk a kis öbölhöz, ami egy pálmatenger közepén bukkant elő a semmiből. Ezen a részen egyébként vulkanikus eredetű a tengerpart, a legtöbb helyen apró fekete kavicsos, de akkora szerencsénk volt, hogy a mi kis privát öblöcskénkben olyan két méter szélességben finom fekete homok volt a kövek előtti sávban, nagyon jó volt így játszani, sétálni, homokozni. A víz még hideg volt, de ez sem akadályozott meg bennünket Pabloval, hogy csupasz fenékkel rohangáljunk a hullámokban. Mármint ő. Rajtam volt bikini:).

tenger.jpg

Délelőttönként itt is ugyanúgy sétálgattunk, kirándultunk mint Sanlúcarban, délután pedig tengerpart volt. Az idő kegyes volt hozzánk, végre igazi nyári meleg volt minden nap, szépen lebarnultunk mindannyian. Pablo pedig még jobban kiszőkült. Jól áll neki nagyon. 

Voltunk sétálni a városközpontban. Almunecar egy picike tengerparti Andalúz város hatalmas tengerparti sétánnyal és hangulatos kis fehér utcácskákkal. 

almucalle.jpg

Imádom az ilyen házakat, nagy álmom, hogy egyszer nekem is lesz egy ilyen teli tányéros lakáskám valamelyik tengerparti kisvárosban. Varázslatos hangulata van. 

Voltunk Nerjában. a szomszédos kisvárosban, ami a kilátójáról híres: el Balcon de Europa (Európa terasza) valami meseszép látvány. Sajnos nem tudtunk igazán szép családi képet csinálni, mert ugye ismeretleneket kell megkérni, ha mindhárman rajta akarunk lenni, de néhányan annyira bénák, hogy nem látják, hogyan lehet jó fotót készíteni...Nagy bánatomra nem látszik a kapu előttünk, az lett volna a pláne a képen. De aranyosak vagyunk, nézzétek:


nerja.jpg

Pabloról pedig én csináltam nagyon szép képeket. Élvezte a rohangálást és hogy a szél fújta az arcát. Akkora boldogság volt őt ilyen felszabadultnak látni! Nem fog emlékezni semmire ebből a nyaralásból, de belém örökre belém égtek ezek a pillanatok. 


pablonerja.jpg

Imádtam az egész nyaralást minden egyes kalandjával, minden egyes kirándulással. De a legszebb napot Granadában töltöttük. Írtam róla bejegyzést: kilenc évvel ezelőtt Mikellel voltunk itt. Az első nyaram volt Spanyolországban, teljesen elvarázsolt ez az andalúz város, nekem ő az igazi Spanyolország. Kultúrák keveredése, leírhatatlan hangulat, fantasztikus utcácskák (babakocsival jó kis edzés volt), flamenco, jázminillat...Már akkor megbeszéltük, hogy vissza fogunk menni a gyermekeinkkel. Sokszor álmodtam róla, hogy Pabloval sétálok a Sacromonte utcáin, és aznap valóra vált az álmom. Egész nap gombóc volt a torkomban, úgy éreztem, hogy ennél több szeretet és boldogság már nem is fér a szívemben. Most is könnyes a szemem, ahogy visszagondolok arra a néhány órára, amit ott töltöttünk. Pablo elaludt a babakocsiban, ami nekünk óriási lépés, aztán egy aranyos kis marokkói étteremben ebédeltünk isteni finomat, majd a vásárban nézelődtünk és költöttük a pénzünket kézműves bögrére, tányérra, Pablonak nadrágra. Csodaszép nap volt, soha nem fogom elfelejteni. 


granada.jpg

Pablo is nagyon édes volt egész nap, mindenkivel huncutkodott, köszöngetett, közben pedig türelmesen nézelődött, csodálkozott dolgokra. Az utcán sétálva lánybúcsúba botlottunk, szólt a flamenco a bárból, a lányok pedig az utcán táncoltak hangosan kacagva: persze, Pablonak sem kellett több, beállt közéjük táncolni. Alig tudtuk rávenni, hogy mostmár elég lesz, haladjunk tovább. Igazi partiarc a gyerek. 


pablotanc.jpg

A napok hihetetlenül gyorsan teltek, bár ez Pablo születése óta állandóan így van, és nem tudok hozzászokni. Azt hiszem, mostanra megtanultam, hogyan élvezzem ki őket maximálisan, de így is döbbenetes, hogy három hét huss, elszaladt.

Csodálatos három hét volt, láthatjátok az áradozó bejegyzéseimből, hogy tényleg őszintén élveztünk mindegy egyes napot. Jó volt együtt lenni ennyi időt, még ha az elején ijesztőnek tűnt is. Pablo nagyon sokat fejlődött, mi pedig csordultig teltünk élményekkel. Hogy elaludt babakocsiban. Hogy elaludt a víziparkban, ahol a utolsó napokon voltunk. Hogy nevetett folyamatosan. Hogy rácsodálkozott a dolgokra. Hogy mennyire nyitott volt az emberekre. Hogy mennyire érdeklik az állatok. Hogy mennyire élvezte a tenger hullámait. 

harman.jpg

Végre a rohanós hétköznapok nélkül tudunk órákon át beszélgetni a teraszon egy-egy sörrel a kezünkben, miután Pablo elaludt. Nagyon sok olyan dologról beszéltünk, amiken a normál életünkben átsiklunk. Tervezgettünk, új célokat tűztünk ki, kitaláltuk, merre utazunk jövőre. 

Feltöltődtünk Andalúziában, tökéletes három hét volt minden nehézségével és hullámvölgyével együtt. Megerősített bennünket abban, hogy igenis jól működünk családként, és Pablo egyre nagyobb, egyre jobban bírja az ilyenfajta kihívásokat. Utazunk hát, amennyit csak tudunk, mert hatalmas élmény mindannyiunknak. 

 

Köszönöm, hogy elolvastatok, ha kérdésetek van Spanyolországról, írjatok nyugodtan!

JustMom Évi

Szólj hozzá!

Piercing vagy tetoválás?

2019. július 09. 11:55 - Evi Hernaez

Nem merem elkiabálni, ezért csak annyit mondok, hogy ma egészen emberien aludtunk, tudom használni az agyamat. Az elmúlt néhány napban nemigazán sikerült, ezért maradtam le néhány írással a Bloggerképző kihívásán. 

Ma viszont igenis szánok rá időt, ráadásul a téma közel áll hozzám: piercing vagy tetoválás.

Nem vagyok tele egyikkel sem, viszont mindkettőből van rajtam. Nem így terveztem, de a valahogy így alakult. 

A piercing ezer éves, még a kozmetikus unokahúgom lőtte valamikor 21 éves korom körül (te jó ég, milyen öreg vagyok...). Már tiniként szerettem volna, de ahogy az lenni szokott, a szüleim nem engedték. Azt mondták, várjak egy kicsit, és ha később is úgy érzem, hogy akarom, akkor megcsináltathatom. Egy pillanat alatt döntöttem el, és soha nem bántam meg. Az arcom vele teljes, az orromban van ugyanis egy kicsi, lapos piercing. Van, hogy követ teszek bele, volt már karika is, de az nem én vagyok. Mostmár évek óta ugyanaz van benne, nem vágyom a cserélgetésre. Szeretem, hogy van, szeretem, hogy ebben is különbözik a két profilom. Soha nem tervezem kivenni, ezzel fogok megöregedni, mert vele érzem egésznek az arcom. 


img_20190607_215132_485_edited.jpg

Tetoválni azt hiszem, soha nem akartam igazán. Nem volt különösebb okom rá, egyszerűen csak magamon nem tudtam elképzelni. Sokszor eszembe jutott a lázadó, világra dühös időszakaimban, de soha nem jutottam el odáig, hogy magamra varrassak bármit is.

Aztán jöttek a lombik embertpróbáló évei. Hosszú-hosszú évek, melyek átformáltak. Erősebb lettem, szívósabb...és elemi erővel tört rám, hogy amint megszületik a várva várt kis csodám, örökké magamon akarom tudni a nevét. Bele akartam vésni a bőrömbe, meg akartam jelölni magam. Pablo anyukája vagyok, és történjen bármi, örökké az is leszek. 

Bejelentkeztem a tetoválószalonba, és egy hideg januári délelőttön Pablo neve felkerült a bal alkalomra. 

mundaka_2018_030_edited.jpg

Igen ám, de akik ismertek, tudjátok, hogy Marvel az első gyermekem. Sajnos az élet kegyetlen, és belegondolni sem akarok, hány kutyám lesz az évek során... De Marvel az, aki megtanított arra, hogy egy állatot is lehet annyira szeretni, óvni, félteni, mint egy embergyermeket. Pablo születése persze átrendezte az életünket, a kutyusunk helye is máshová került, de az ő nevét is feltetettem, mert soha nem akarom elfelejteni azt a csodálatos kis jószágot, akitől annyi mindent kaptam. 

img_20190620_130716_edited.jpg

Mindegyiket büszkén viselem. Tudom, vannak, akiknek nem tetszik, és sok rosszálló pillantást is kaptam már, de nem érdekelnek. Csak én tudom, hogy mit jelentenek nekem igazán...

Még hármat fogok csináltatni. Pablo neve alá egy kalocsai mintát úgy, hogy a két rajz összhangban legyen. Magyar vagyok, büszke vagyok rá, és szeretném a bőrömön látni minden egyes nap. Fontos nekem, és sokszor úgy érzem, hogy nagyon eltávolom a gyökereimtől, ami megijeszt. Persze, tudom, hogy a magyarságom igazából a szívemben hordozom, de valahogy szeretném láthatóvá is tenni.

A jobb alkalomra Gergő, az Öcsikém tetoválásának mása fog kerülni: Apukánk sziluettje tűzoltás közben. Rengeteget jelent nekem az a kép, ami alapján készült, és szeretnék egy ilyen kapcsolatot is a testvéremmel. 

A harmadik pedig egy olyan kép lesz, amit majd egyszer Ancsival csináltatunk közösen. Nem árulom el, mi lesz az, de amint elkészül, megmutatom Nektek:)

 

Hogy milyen lesz, amikor megöregszem? A testem festménye, a személyiségem része. És nem érdekel, hogy nem arat osztatlan sikert, mert csak az számít, hogy nekem így teljes a világ. Csak én tudom, mi van mögöttük, és csak én érzem azt a pluszt, amit tőlük kapok. 

Ne féljetek a testetektől, ha szeretnétek, merjetek szúrni vagy varrni. Örök és maradandó, de ha igazán megfontoltan választatok és felelősségteljesen döntetek, nem fogjátok megbánni, higgyétek el nekem.

 

Bízzatok magatokban!

 

JustMom Évi

 

 

Szólj hozzá!

Gyermekkorom emlékei

2019. július 04. 12:18 - Evi Hernaez

A harmadik napi Bloggerképzős kihívás témája a legkorábbi gyerekkori emlékem.

Véletlen egybeesés, hogy éppen a napokban jutott eszembe, vajon Pablo mikre fog emlékezni és mikortól. Ennek kapcsán pedig azóta is nosztalgikus hangulatban vagyok. Talán az is rásegít, hogy már csak bő két hét, és hazalátogatok vele kettesben. Nagyon várom a szeghalmi nyarat, mostanában sokat álmodok róla. Annyira szeretném, hogy a kisfiamnak is olyan szép gyermekkora legyen, mint nekem, de el kell fogadnom, hogy neki másmilyen út jutott.

Ő nem állatok között fog felnőni (Marvel nem állat, hanem családtag:)), nem fogja tudni, milyen kukoricát törni, császárszalonnát tízóraizni friss kenyérrel az árnyékot nyújtó fák alatt a kapálás kemény napjain, vagy kimenni Várhelybe a Körösben fürdeni egy pergetős nap után (méhészkedtünk, onnan a szó).

fb_img_1561465329843_2704_edited.jpg

(A kép tavaly nyáron készült a családomról. A házunk előtt állunk, az utcán, ahová annyi szép emlék köt.)

 

Ez az élet rendje, mégis fáj kicsit, hogy annyira pici részét fogom tudni megmutatni ennek a világnak. Minden évben haza fogunk látogatni nyáron, mert szeretném, ha tudná, milyen élete volt az anyukájának. Vitoriában pedig elkezdtünk biciklizni, nekiindulunk a határnak, és csak megyünk a gabonaföldek között. Alig várom, hogy arassanak, lesz ám nagy csodálkozás az óriási munkagépeken. 

No de visszakanyarodok a mai témához. Nem tudok pontos emléket mondani, hiába tornáztatom az agyam. Nem vagyok biztos benne, hogy melyik mikor történt, ezért nem is emelnék ki egyet sem. 

Hanem inkább mesélek egy kicsit az egészről, hátha át tudom adni a hangulatát.

Egyszerű, dolgos családból származom, a szüleim amióta csak az eszemet tudom, rengeteget dolgoztak, hogy előrébb jussunk. Fizikai munkát végeztek, és én csak ma, már anyaként látom azt igazán, hogy mekkora erőfeszítés lehetett az nekik, hogy a napi munka, a háztartás, a kert és az állatok ellátása után még ránk is jutott minőségi idejük. Mentünk velük mindenhová, ki a határba a földekre, el az erdőbe a méhek közé. 

Kicsiként nekem ez volt a természetes. Egy olyan utcában laktunk, ahol az autóút még nem volt leaszfaltozva: védett kis világban játszottuk át a gyermekkorunkat, fák és virágok között, nyugalomban.

Rengetegen voltunk a Honvéd utcában: a három évvel idősebb bátyám korosztálya és az enyém között oszlott a gyereksereg. Marcsival, a szomszédban lakó barátnőmmel és Katikával, a szembeszomszéddal az egész nyáriszünetet kint töltöttük. Télen Gáborkáékkal volt meg az első hócsatázó rituálé, Feriékkel biciklizni jártunk. Jött a Family Frostos kocsi, lassan döcögött végig az úton, mi meg mindannyian ott sereglettünk a heti penzumért. 

Pista bácsi boltjába jártunk bevásárolni, a havas téli napokon néha sorban kellett állni a frissen sült kenyérért. Még most is érzem az illatát! Háztól hordtuk a frissen fejt, tőgymeleg tejet, és mire hazaértem vele, volt, hogy egy litert is megittam. (Igen, forralás nélkül. Jelentem, túléltem:D)

Évente kétszer disznótoroztunk, Apa tömte a kacsákat. A malacoknak locsolóban hordtam a vizet, emlékszem, mennyire menőnek éreztem magam, hogy én két húszliterest is elbírok egyszerre.

Hiányzik, nagyon hiányzik, pedig már réges régen nem vagyok gyerek. Már réges régen nem otthon élek. Más világ, más kultúra, más nyelv...nekem ezt hozta a sors. De hálás vagyok érte, mint ahogy a gyermekkomért is.

Sokszor nehéznek tűnt. Sokszor úgy éreztem, hogy nincs meg mindenem. Sokszor szerettem volna olyan játékot, mint ami a többieknek volt, jó lett volna többször kirándulni, nyaralni menni.

De tudom, hogy a szüleim erejükön felül dolgoztak azért, hogy felneveljenek bennünket. Azt hiszem, jó munkát végeztek, mindkét testvéremre határtalanul büszke vagyok. Én pedig megtanultam, hogy mi az igazi munka,  és hála Anyának és Apának, nem ismerek lehetetlent. 

Büszke vagyok rá, hogy abban a kicsi sárréti városkában nőttem fel, Szeghalom az igazi otthonom. Varázslatos hely volt, a szívem tele van szebbnél szebb emlékekkel, amiket majd elmesélek Pablonak is, hogy ne vesszenek el örökre.

 

Nem volt meg mindenem, mégis megvolt minden: egy szerető család és egy csodaszép gyermekkor.

 

Remélem, Nektek is!

 

JustMom Évi

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Miért éppen JustMom?

2019. július 03. 11:31 - Evi Hernaez

Folytatom Czakó-Varga Adrienn bloggerképzős kihívását (amit egyébként nagyon élvezek), a mai téma a blogunk nevének eredete.

A bemutatkozó bejegyzésemben elmeséltem Nektek, hogy miért döntöttem az írás mellett. Itthon maradtam Pabloval, mert abban a nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ki tudjuk fizetni a számláinkat az én fizetésem nélkül is. Hatalmas kiváltság ez a mai világban, hálás vagyok érte a sorsnak és a férjemnek. 

Imádok a szeretteimről gondoskodni, igazi tyúkanyó vagyok, aki akkor boldog, ha frissen főzött ebédet és tiszta ruhát tud a családja elé tenni. Engem ez tesz boldoggá, kiegyensúlyozottá, igazán önmagam vagyok az otthon meleg légkörét őrző anyuka és feleség szerepében.

img_20190604_182509_edited.jpg

Így, harmincon túl már eljutottam oda, hogy csak azoknak a véleménye érdekel igazán, akik közel állnak hozzám. A "háztartásbeli" (a hideg is kiráz ettől a szótól) kifejezésre sokszor lenéző pillantások jönnek, de engem nem bántanak. Őszintén mondom, hogy nem érzem kevesebbnek magam azzal, hogy amíg a fiam kicsi, nem stresszelek a karrierem miatt. 

A mai világban a csapból is az folyik, hogy "boldog anya boldog baba", meg "gyerek mellett is lehet", meg "ne add fel önmagad anyaként sem". Persze, egyet is értek én mindennel, csak az nem tetszik, amit ezek a vezérmondatok sugallnak: csak akkor lehetsz igazi huszonegyedik századi csodanő, ha nem kizárólag anya vagy. Csak akkor lehetsz boldog, ha valami mást, valami többet is csinálsz amellett, hogy gyermeket nevelsz. Csakis akkor vagy példaértékű anya, nő, feleség, ha nem csupán a gyerekeket terelgeted és háztartást vezetsz.

Ezzel a gondolatmenettel szeretnék én szembemenni úgy, hogy büszkén hirdetem a blogom nevét: JustMom. Csak anya. Az életemen keresztül meg akarom mutatni, hogy igenis lehet valaki határtalanul boldog és elégedett akkor, ha nem áll vissza dolgozni. Lehet valaki akkor is teljes értékű és hasznos tagja a társadalomnak, ha otthon marad. Hogy a "csak" gyereknevelés nem pejoratív töltetű (vagy legalábbis nem kellene annak lennie), nem lenézendő.

Magyarul írok, bár további két nyelven is tudnék, és spanyolul és angolul valószínűleg többen is olvasnának, hiszen több emberhez juthatna el a blogom. De nem ez a célom. Örömírok, és ez engem tökéletesen kitölt. Szerettem volna magyar blognevet, de a csakanya foglalt volt, én pedig ragaszkodtam a mondanivalómhoz. Ez az, ami a legjobban leírja, hogy ki is vagyok én. Hogy hol a jelenlegi helyem az életben. 

Anya vagyok. Otthon vagyok. 

Köszönöm, hogy elolvastatok!

 

JustMom Évi

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

20 tény rólam

2019. július 02. 22:52 - Evi Hernaez

A nyaralás után tele vagyok energiával és ötletekkel. Vagyis inkább ötletekkel, az energia alvás hiányában kicsit foghíjas. Igyekszem néhány kiemelt dologra fókuszálni, nem pedig mindenre egyszerre. Az egyik ezek közül a blogom. Nagy lelkesen indultam, és az is vagyok ám, csak valahogy huszadik helyre csúszik a  fontossági sorrendben, hiszen ez nekem valójában örömírás, hobbi. 

Véletlenül botlottam bele Varga-Czakó Adrienn blogger kihívásába, amiben harminc napon keresztül minden nap írni kell egy-egy témáról. Részt veszek benne, mert szeretnék tanulni, és mert biztosan segít rendszert vinni a blogolásomba. 

A mai téma tehát: 20 tény magamról azoknak, akik még nem tudják, ki vagyok. Igyekszem újat is mondani a hűséges olvasóimnak, hogy ne untassalak benneteket:).

1. Spanyolországban élek. Itt olvashatjátok a történetemet. Imádom az életemet, és egyetlen pillanatig sem bánom, hogy ide sodort a sors. 

2. Van kettő tetoválásom, a bal alkaromon Pablo, az embergyerekem neve, a jobb csuklómon pedig Marvel, a kutyagyerekem neve. Tervezek még hármat, idén valószínűleg készen is lesznek.

3. 25 hónapja nem alszom. A kisfiam nagyon rossz alvó. De nagyon cuki egyébként, szóval elnézem neki. 

4. Pablo lombikbaba, majdnem 5 évet vártunk rá.

5. Békés megyében nőttem fel, de Szeged a második otthonommá vált az egyetem alatt.

img_20190701_233049_181.jpg

6. Kommunikáció szakos bölcsész és tanár vagyok, nyomtatott sajtó szakiránnyal. Diplomám nincsen, hiányzott egy nyelvvizsga. Azóta már van két felsőfokú is, de a bürokrácia útvesztői miatt eddig úgy alakult, hogy nem kértem ki.

7. Nem vagyok spanyol állampolgár, bár mindenki azt hiszi, hogy házasságkötéssel automatikusan jár. Nem így van, külön kell igényelni, én meg lusta vagyok a papírozáshoz. Bár lassan rászánom magam, büszkén leszek spanyol is.

8. Pablo előtt angolt tanítottam Spanyolországban. 

9. Másfél évig a Délmagyarország napilap pr-és marketingasszisztense voltam. Imádtam ott dolgozni.

10. Van egy bátyám és egy öcsém. A bátyám abban a házban él a családjával, ahol felnőttünk. Az öcsikém pedig Debrecenben egyetemista. Nagyon büszke vagyok rájuk.


img_20190620_172500_866.jpg

11. Mindig nagyon vidékinek érzem magam, ha Budapesten járok. Butaság, tudom, de valahogy ezt hozza ki belőlem.

12. Sokat utazunk, bár Pabloval kicsit átalakultak az utazási szokásaink. 

13. Nincsen kedvenc ételem. Imádok enni, a mediterrán gasztronómia áll hozzám a legközelebb: saláták, halak, steakek...Mindegy, csak finom legyen.

14. Szeretek egy-egy finom sör, egy jó pohár bor vagy egy gin-tonik társaságában lazítani. De mindent a maga idejében. (Ami nem most van, mert a szoptatás mellett nem merek duhajkodni.)

15. Nem vagyok édesszájú, az állandó diéta miatt alig eszek édességet. De nem is hiányzik.

img_20190614_160512_142.jpg

16. Kevés barátom van, az évek során lemorzsolódtak. De a 4 legjobb barátnőmért tűzbe mennék. 

17. A szívem mélyén mindig vidéki alföldi lány maradok, bárhol legyek is a világban. Szeretem a hegyeket és a tengerpartot, de a végtelen pusztánál számomra nincs megnyugtatóbb látvány.

18. Imádok vezetni, 15 éve van jogosítványom. Spanyolországban még mindig nem honosíttattam a jogsimat, pedig napi szinten vezetek. De el ne mondjátok senkinek:)!

19. Van, hogy három nyelven álmodok. A magyar és a spanyol dominál, de néha angolul is becsúszik egy-két mondat.

20. Maratonfutó leszek. Hogy mikor, még nem tudom, egyenlőre 10km a max. távom. De a fiamnak példa akarok lenni, ezért komolyan veszem, és edzek. 

img_20190629_214601_2689_edited.jpg

Tudnám még a végtelenségig sorolni, extrovertált ember lévén nincs gondom azzal, hogy megnyíljak. Furcsa néha ennyire kitárulkozni, de nekem az írás egyfajta önismereti terápia. 

Holnap jövök a következő feladattal, remélem, az is tetszeni fog.

 

JustMom Évi

Szólj hozzá!

Hurrá, nyaraltunk! 1. rész

2019. július 02. 11:55 - Evi Hernaez

Sanlúcar de Barrameda és a Pueblos Blancos

Jöttem végre élménybeszámolni! Jól eltűntem az utóbbi hónapokban, de volt rá okom, most elmesélem. 

Egy hete jöttünk haza a nyaralásból, előtte meghalni nem volt időm Pablo szülihónapja miatt, olyan volt, mintha folyamatosan vendégeket vártam volna májusban. Élveztem nagyon, csak semmi másra nem maradt energiám a sütés-főzés-pakolás után. Vagyis de, listákat írtam, hogy mit vigyünk magunkkal a 23 napos nyaralásra:)

img_20190609_181129_084.jpg

Soha nem voltunk még ennyi napot távol, főleg nem egy kétéves örökmozgóval. Idén sikerült úgy alakítani, hogy Mikelnek összejött ennyi szabadság egyben, Pablonak még nem baj, ha hiányzik a suliból, én bárhonnan tudok írni, és ami a legfontosabb: mivel időben, konkrétan tavaly októberben elkezdtem szállásokat nézegetni, annyira jó áron találtam kettő apartmant, hogy belefért a több, mint három hét. Nem ötcsillagos hotelben voltunk, főztem szinte minden nap, mi vetettük be az ágyunkat. De nem bántam, hiszen együtt voltunk két csodálatos helyen, kiszakadva a hétköznapokból, új helyzetekkel szembenézve. Elég hullámvasút volt az eleje, de szépen sorjában elmesélek mindent.

Hogy hol is voltunk pontosan? Mint írtam, kettő bázisunk volt: az egyik, Sanlúcar de Barrameda Dél-Spanyolország Portugália felőli csücskében, Andalúzia tengerparti részén, a másik, Almunecar pedig Malagától jobbra, szinte pont a déli part közepén. Mutatom térképen, figyeljétek, milyen grafikai zseni vagyok!

inkedscreenshot_2019-04-24-10-53-20-403_com_google_android_apps_edited_li_1.jpg

Ugyanaz az ország, ugyanaz a földrajzi szélesség, mégis több, mint 300km távolság. Magyar fejjel szinte felfoghatatlan, nem? 

Sanlúcar tőlünk kilenc óra autóval, ezért félúton megálltunk Trujilloban városnézni, és az éjszakát is ott töltöttük. Jó döntés volt, Pablonak éppen elég volt ennyi a kocsiban, nagyon türelmes volt az utazás alatt, és így megismertünk még egy csodálatos spanyol városkát.

Másnap korán reggel útnak indultunk, és hamar meg is érkeztünk Sanlúcarba. Airbnb-n keresztül foglaltam az apartmant, és bár a képek alapján is szuper kis lakáskának tűnt, élőben el voltam varázsolva. Két szoba, két fürdőszoba, kert, nyugágy, teljesen felszerelt konyha, gyerekmedence 10 méternyi sétára, tengerpart 5 percre. 

Itt tíz éjszakát töltöttünk. Nem indult könnyen: Pablo fogai szokás szerint akkor indultak be, amikor lazulni akartunk. Nehéz volt az első néhány nap, de sok öleléssel, puszival, játékkal és fájdalomcsillapítóval túllettünk rajta, és tényleg élveztük azt a néhány napot. Az idő nem volt gatyarohasztó, ezért kevesebbet strandoltunk, mint ahogyan szerettem volna, de arra meg pont jó volt, hogy olyan dolgokat fedezzünk fel, amikre nem is számítottunk. 

img_20190602_085416_999_edited.jpg

Az andalúzok híresek a nagy ünnepségeikről, imádnak bulizni, az utcán lenni, élni. Példát vehetünk róluk, az életszemléletük és a boldogságuk ragadós. Éppen a város legnagyobb fiesztája volt, amikor odeértünk: La Fiesta de la Manzanilla.

img_20190604_120131_edited.jpg

Ezt úgy képzeljétek el, mint egy óriási vásárt: bódékat állítanak fel, ahol azonban nem vásári portékák vannak. Hanem egész nap szól a zene, folyik a híres manzanilla bor, a sör és a rebujito (fehérbor sprite-tal, meglepően finom és frissítő), dübörög a mindenféle zene. A sevillai Feria kistestvére ez, arról talán már hallottatok. Nagy álmom eljutni rá, talán pár éven belül sikerül. 

Na de addig is feltöltődtem ezzel a bulival, Pablo hihetetlenül cuki volt: berohant egy bódéba, ahol flamenco szólt, és beállt a népviseletben táncoló lányok közé rázni a fenekét, alig tudtunk egy óra múlva kicsalogatni onnan. Nagy élmény volt!

Felfedeztük a városkát is, egy délelőttös séta elég volt rá. Megmondom őszintén, picit csalódtam benne: a tengerpartja egyáltalán nem volt gyerekbarát, de azt hiszem, igazából az én hibám, hogy ezt választottuk. Mindenhol azt írták, hogy gyerekkel ideális hely, és valóban: többszáz méter széles, finom homokos tengerpartja van, csak azt felejti el említeni mindenki, hogy Spanyolország egyik legnagyobb folyója, a Guadalquivir itt ömlik a Földközi-tengerbe. Itt rakja le az összes hordalékát, és a kétfajta víz keveredése a medúzák kedvenc helyeinek egyike. Az első reggel lementünk, és önfeledten andalogtunk fürdőruhában, mezítláb. Éppen azt nézegettük Pabloval, hogy mik azok a vastag gilisztaszerű, átlátszó valamik, amik a homokból állnak ki, mint kicsi szelepek és lengedeznek a lágy hullámokkal, amikor odajött egy aranyos néni, és szólt, hogy látja, nem idevalósiak vagyunk, vigyázzunk, ezek bizony medúzák, és csípnek. Na mondanom sem kell, egyből elment a kedvünk az sétafikától, meg sem próbáltunk bemenni a vízbe ezek után. 

img_20190602_105219_edited.jpg

Homokozni viszont több délután is lementünk, az első alkalommal hihetetlen dolog történt: mivel nagyon erősen fújt a szél, és nem volt fürdéshez való idő, a part gyakorlatilag üres volt. Napszemüvegben, viszonylag védett helyen túrtuk a homokot, amikor egyszercsak megjelent egy hatalmas, csodaszép ló egy lovassal a hátán. Mutatom képen, szerintem átérzitek a pillanat varázslatát még ezen keresztül is. Csak bámultunk leesett állal, Pablo odáig meg vissza volt a paciért. Hamar továbbálltak, de felejthetetlen élmény volt. 

img_20190604_180739_edited.jpg

Felfedeztünk egy másik tengerpartot a szomszéd város mellett, és ott hesszeltünk, amikor az idő engedte. Na ez aztán tényleg álomszerű hely volt!

img_20190610_000206_248.jpg

Chipiona a városka neve, a szállásunktól húsz percre volt autóval. Fehér homokos, végtelenbe nyúló tengerpart, ahol az apálykor visszahúzódó víz természetes kis medencéket hagy. Mivel bokáig érnek, gyorsan átmelegednek a naptól, egész délelőttöket játszottunk végig ezen a varázslatos helyen. Mivel pont egy étterem lábánál pakoltunk le, ezért nem kellett az ebéden aggódnunk. Andalúzia az ország egyik legolcsóbb helye, háromszor is olyat ettünk, hogy megnyaltuk a tíz ujjunkat utána. 

Mutatok néhány képet, beszéljenek helyettem azok!

img_20190606_132409_edited.jpg

Pablo kis barátjának apukája a Sanlúcar melletti Jerezben nőtt fel. Motorrajongók talán hallottak már róla, Európa egyik leghíresebb motorversenyét itt rendezik, többezer motoros vonul fel évről évre. Megnéztük ezt a nyüzsgő kisvárost, érdekes volt betekintést nyerni az andalúzok dolgos hétköznapjaiba: kedden voltunk, tömve volt a piac, az utcákon kávéztak a helyiek, öröm volt látni, mekkora élet van egy egyszerű munkanapon. 

img_20190605_115550_edited.jpg

Andalúzia ezen csücske nagyon ismert a híres Pueblos Blancos, vagyis a fehér városkák miatt. Képzeljétek el a helyek oldalába épült, icipici, hófehér városkákat kacskaringós, meredek utcákkal, lélegzetelállító kilátással. Mi Arcos de la Frontera-ba látogattunk el, fogalmam sem volt, hogy mennyire gyönyörű is valójában.

img_20190607_112915_edited.jpg

Álmélkodva sétáltunk a szűk óvárosi utcácskákon, elraktározva ezeket a csodás pillanatokat. A helyiek hangosan, mosolyogva köszöntek, és amikor egy kézműves boltocskában megkérdeztük a tulajdonost, hogy hol ebédeljünk, gondolkodás nélkül elkezdte sorolni a jobbnál jobb bárokat. Nehezen választottunk végül, de nagyon eltaláltuk, finomat ebédeltünk a csodaszép pátióból kialakított picike étteremben. 

img_20190607_121229_edited.jpg

Mik a tipikus andalúz ételek? A gazpacho-ról, vagyis a hideg paradicsomlevesről biztosan hallottatok már, a negyven fokos hőségben nagyon frissítő tud lenni egy pohárkányi belőle. Nagyon sok salátát esznek, a halak akkora választékban vannak, hogy ember legyen a talpán, aki mindet végig tudja próbálni. Minden nap halat vagy tengeri herkentyűt ettünk, imádtunk mindhárman. A tortita de camarones Sanlúcar helyi specialitása: iciripiciri rákok lángosszerű masszába belesütve, isteni finom! A sült szardínia is minden étteremben megtalálható, nem tudom, mennyit lennék képes megenni belőle. 

Fantasztikus tíz nap volt, minden nehézségével együtt. Pablo nagyon élvezte, hogy az apukája folyamatosan velünk van, és nem megy el reggel dolgozni. Rajta lógott végig, mindent Apával akart csinálni. Mikel persze olvadt folyamatosan.(Na jó, hajnal háromkor nem annyira, de annyira édes volt Pablo, ahogy hozzábújva egyből visszaaludt.) 

img_20190603_103653_edited.jpg

Kellett neki ez a három hét ennyire együtt. Kétéves kor körül egyébként is van egy fejlődési ugrás, de tényleg döbbenetes volt látni, hogy ennek, és az együtt töltött napoknak a hatására hirtelen nagyfiú lett. Egyáltalán nem baba már. Összezárultak a lábai, sokkal stabilabban fut (rohan állandóan), hirtelen elkezdett mindent ismételni (vigyázni kell a csúnya szavakkal, nehogy megtanulja őket), két nyelven karattyol folyamatosan. Játszik, huncutkodik, kacag, incselkedik, es egyre jobban képes kifejezni az akaratát. Ez nem mindig cuki, nehéz, amikor a 19 kilós kis méregzsák földhöz vágja magát, de ezt az időszakot is meg kell élnünk. 

img_20190604_003419_405.jpg

Hiába vittem könyveket, hiába vittem a laptopom, szinte elő sem vettem őket. Egyrészt leszívott az egész napos anya üzemmód (amit élvezek ám, nem panaszkodás ez, csak na, tudjátok, milyen egész nap készenlétben lenni és őfelségét szórakoztatni), másrészt pedig altatás után kiültünk a teraszra Mikellel egy-két hideg sörrel, és beszélhettünk és beszélgettünk és beszélgettünk.

img_20190603_143709_494_edited.jpg

El nem tudom mondani, mennyire feltöltött ez a néhány hét. Most fizikailag fáradt vagyok, de a szívem tele élménnyel, és folyamatosan vigyorgok a boldogságtól.

A következő bejegyzésemben elmesélem a másik 10 napot. Tartsatok velem!

 

ps: Ha bármilyen kérdésetek van Andalúziáról, a dél-spanyolországi nyaralóhelyekről, tengerpartokról, bármiről, ki vele, állok rendelkezésetekre!

 

 JustMom Évi

Szólj hozzá!

Mit kell tenni, ha beteg vagy, és vendégeket vársz?

2019. május 23. 12:01 - Evi Hernaez

Nem, nem én vagyok beteg, jól vagyunk, ne aggódjatok. Nekünk legalábbis kutya bajunk, Adriék viszont nem jönnek holnap. Hónapok óta készültünk rá, Adrit ismerve tele lett volna meglepetéssel a hétvége, annyira vártuk, hogy Pablo és Adél együtt játszanak, huncutkodjanak. De ebből semmi nem lesz, mert lebetegedtek. 

 

adel_edited.jpg
(A képen Adél ül a bőröndben, annyira várta a nagy utazást.)

Adri írt kedd hajnalban, hogy nagyon rosszul volt egész éjjel, Attila is többször hányt munka közben. Gyomorrontásra gyanakodtak, de Attila még most is hányingerrel küzd, és közben bebizonyosodott, hogy nem rosszat ettek, hanem vírust nyeltek be. Kiderült, hogy olyan emberrel érintkeztek, aki már napok óta beteg volt, csak elfelejtett nekik szólni. Nem mernek elindulni, mert repülőgépen rosszul lenni egyáltalán nem bulis dolog, meg nem akarnak lefertőzni minket a nyaralásunk előtt. Közben persze reménykedünk, hogy Adél nem kapja el az apukájától, mert szegény Attila nagyon ramatyul van, ezeket a gyomorgörcsöket és émélygést nem kívánja még egy felnőttnek sem, nemhogy egy 20 hónaposnak.

Pont múlthéten került valahogy szóba a három évvel ezelőtti szilveszter: Pabloval voltam 3 hónapos terhes, és a fele családot ledöntötte az influenza. Ennek ellenére a hagyomány az hagyomány, ami persze szent és sérthetetlen, vérig sértődtek, hogy nem velük töltöttük az év utolsó napját, mert 4,5 év küzdelem után nem mertem megkockáztatni egy esetleges lázas betegséget.

Amikor Pablo megszületett, a szobatársam mesélte, hogy az első babája születésekor az apósa nyakig taknyosan ment be meglátogatni őket a kórházba.

Hazajövetelünk után, amikor Pablo 4 napos volt, mindenki egyszerre jött hozzánk babanézőbe. Persze  megértettem én az örömüket, hogy osztozni akartak velünk abban a nagy boldogságban, amit az érkezésével éreztünk. Azon  még túlléptem volna, hogy kávét főzni és 12 embert kiszolgálni 4 nappal a szülés után nem esett túl jól, de hogy senki nem mosta meg a kezét, amikor megérkeztek, na azt nem tudtam elnézni, szóltam nekik. Azóta sem vagyok a család kedvence, de úgy vagyok vele, hogy ha csak ezért néznek rám csúnyán, hát istenem, kibírom.

 

Amikor Pablo egyértelműen fertőző beteg, nem viszem bölcsibe, nem találkozunk a kisbarátaival, nem megyünk emberek közé. Elsősorban az ő közérzete miatt, de nekem nagyon fontos az is, hogy ne fertőzzünk meg másokat. Ugyanígy nem félek lemondani egy találkozót vagy egy családi ebédet, ha tudom, hogy valaki beteg az ottlévők közül. Nem zavar, ha összesúgnak a hátam mögött, a gyerekem egészsége a legfontosabb.

 

Nem tudom, nekem valahogy ez annyira egyértelmű. Annyira nem esik nehezemre végiggondolni, hogy ha baj van, akkor otthon maradok, és nem engedek be senkit magunkhoz. Fertőtlenítek, szellőztetek, kezet mosok. Mennyire banálisan egyszerű dolgok, igaz?

És hogy miért írtam ezt le? Mert hála istennek olvastok, sokan, és szívet melengető visszajelzéseket kapok arról, hogy sokatoknak segítettem már azzal, ha írtam egy-egy témáról. 

No tehát akkor foglaljuk össze: ha kisbabához megyünk látogatóba, kezet mosunk. Mindig. Kivétel nélkül. Ha pedig vendégeket várunk, de fertőző betegek vagyunk, akármennyire is készültünk a találkozásra, lemondjuk. Mert lehet, hogy mi jól érezzük magunkat, de az az aljas vírus ott van, és akaratlanul is belerondíthatunk mások terveibe. Adriék most gyengék, csalódottak, szomorúak, rettegnek, hogy Adél is lebetegszik, és persze az sem utolsó dolog, hogy bukták az utazás teljes összegét, amit egyébként sem a hasukra csapva teremtettek elő...

Mennyire egyszerű lett volna elkerülni, ugye? Figyeljünk már egy kicsit oda egymásra, annyire nem telik semmibe!

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Cukormentes szülinapi torta (nemcsak) kétéveseknek

2019. május 17. 16:47 - Evi Hernaez

Nem tervezek gasztroblogger lenni, ne ijedjetek meg:), de a múltheti tortám annyira jól sikerült, hogy úgy döntöttem, megosztom a receptet, hátha más is annyira beleszeret,mint mi- Mikel ezt kérte a szülinapjára, ennél nagyobb dicséret nem is kell!

Ha már blogger vagyok, akkor csak mesélek picit a történetéről, mielőtt csak úgy snasszul leírom az elkészítési módot.

img_20190510_222726_edited.jpg

Pablo BLW baba, erről már többször írtam több helyen is. A Baby Led Weaning az a hozzátáplálási módszer, amelyben a babát nem pürék segítségével ismertetjük meg az ízekkel, ételekkel, hanem egyből azt eszi, amit a szülők. Ez nyilván nagy körültekintést igényel, hiszen először a saját étkezési szokásainkat kell felülvizsgálnunk ahhoz, hogy a picinek is a legjobbat taníthassuk meg.

Hiszek abban, hogy a szülői példa óriási fontossággal bír, és nem húzhatjuk ki magunkat a felelősség alól. Ha mi például nem eszünk zöldséget, gyümölcsöt, válogatunk, nincs rendszer az étkezéseinkben, akkor a baba mit lát?  Azt, hogy az a természetes. Ha nem jó evő, ott az esetek nagyrészében (nem az összesben, ne vegyétek a fejemet) bizony a szülő a ludas, ha tetszik, ha nem.

Na de nem hittéríteni akarok, nyilván mindenki úgy csinálja, ahogy akarja. Az én fiam fantasztikusan jó evő, büszke vagyok magunkra, és nekem csak ez számít.

Na tehát mivel BLW, ezért egyéves koráig egyáltalán nem kapott cukros ételeket, és azóta sem nagyon. Ha belegondolok, igazából nincs is itthon kristálycukor. Igyekszem elkerülni, mert semmi szüksége nincsen rá. És az én pluszkilóimnak sem...

Az egyéves szülinapjára egy nagyon finom cukormentes tortát csináltam, aminek a receptjét a BLW Facebook csoportban találtam. Imádtuk azt is, nagyon szép és meglepően finom süti volt, de ha már évente csak egyszer sütök, igyekszem nem ismételni a recepteket.

Marcosnak, Pablo kis barátjának augusztusban van a szülinapja. A szülei ugyanúgy gondolkodnak, ahogyan mi, ők is BLW-znek. Bea, az anyukája olyan receptet talált, amiben szintén nincs semmennyi cukor. Amikor megkóstoltuk a tortát, teljesen ledöbbentünk: valami isteni finom volt! Már akkor eldöntöttem, hogy a második szülinapon ez lesz a nyerő torta.

Datolyával ízesítettem, fantasztikusan jó állagú piskóta közé mascarponeból és tejszínből álló, szintén datolyás krém került...nem hiányzik belőle a cukor, komolyan mondom! Mivel krémet kentem bevonatként is a tortára, nagyon könnyen díszíthető bármivel. Mikel boldogan vállalta a dekoratőr feladatot, aranyos kis gyümölcsöktől roskadozó szépséget alkotott.

img_20190510_222140_edited.jpg

És akkor ennyi rizsa után jöjjön a recept, ami egyébként pofon egyszerű!

Hozzávalók a tortalapokhoz:

3 tojás

3 dl zabtej

0,5 dl extra szűz olívaolaj

18 datolyából készült paszta

1 kiskanál vaníliakivonat

20 dkg teljes kiőrlésű liszt

0,85 dkg karobpor

15 g kakaópor

16 g sütőpor

1 kávéskanál szódabikarbóna

dió vagy mandula ízlés szerint apróra vágva (én kb fél marékkal tettem bele vegyesen)

 Elkészítés:

1. Bekapcsolom a sütőt 180fokra, hagyom jól előmelegedni. Közben kivajazok- lisztezek egy 18centis tortaformát, lehetőleg magas falút.

2. A száraz hozzávalókat egy tálba szitálom.

3. Felverem az egész tojásokat. Mivel sárgájával verjük, nem lesz betonkemény, mintha csak a fehérjéből csinálnánk habot. Akkor jó, ha habos. Értitek, na, haha.

4. Folyamatos keverés közben hozzáadom a zabtejet, az olívaolajat és a datolyapasztát. Ez utóbbi elkészítése nevetségesen egyszerű feladat: órákkal hamarabb beáztattam 18darab kimagozott, szárított datolyát. Ha csak magos van, az sem baj, amint szétázik, simán ki lehet belőle szedni. Amikor már jól kiázott, aprítógépbe tettem nem túlságosan lecsöpögtetve, és jól összeaprítottam. Összeállt egy ragacsos masszává, és kész is! Nagyon fontos: a levet nem szabad kiönteni, ezzel kell később megkenegetni a megsült tésztát, hogy finom szaftos (vagy hogy mondják ezt süti esetében) legyen.

5. Óvatosan beleforgatom a diót/mandulát, majd a tortaformában öntöm.

6. Tűpróbáig sütöm, nekem alul felül sütve 30 perc alatt lett kész.

7. Amikor kihűlt, 3 lapra vágom. Ha nagyon nem megy, elég kettő is, csak akkor kimarad egy adag krém. A masszát három egyenlő részre osztva egyenként is meg lehet sütni a lapokat. Nekem se időm, se türelmem nem volt ehhez, inkább nagyon odafigyelve lapokra vágtam a tortát.

8. Egyenként folpackba csomagolva egy ékszakára hűtőbe teszem őket.

9. A torta összeállításakor, a krém előtt jól megkenegetem a lapokat a datolyák áztatóvizével. Ez nagyon fontos, ne maradjon ki!

10. Megkenem a krémmel, összeállítom, kívülre is krémet teszek, a tetejét gyümölccsel díszítem.

 

img_20190510_173620_edited.jpg

Hozzávalók a krémhez:

400 ml habtejszín

800 ml mascarpone (hihi, azt mondtam, cukormentes a torta, nem azt, hogy diétás)

8 kanál datolyapaszta (nekem 20 datolyából lett ennyi)

1 kavéskanál vaníliaaroma

 

img_20190510_221523_edited.jpg

Elkészítés:

1. Egy tálban addig keverem a mascarponét és a datolyát, amíg a sajt meg nem olvad kicsit. Hozzáadjuk a vaníliát is.

2. A jól lehűtött tejszínt is belekeverem, és így mindennel együtt óvatosan felverem. Nem kell sokáig, csak amíg kenhetővé nem válik.

3. Lehet hűtőben pihentetni valamennyit, de én nem vártam vele, egyből összeraktam a tortát.

Finom, különleges ízvilágú édesség, ami tökéletes a gyerekeknek. Pablo kedvence az áfonya és az eper (ez utóbbit magyarul mondja, hihetetlenül aranyos), egy kis málnával és szederrel kiegészítve csudiszép torta lett belőle.

Próbáljátok ki, én egy óra alatt kész lettem vele, és nagy sikert aratott. Jövőhéten Adriékat is ezzel várjuk, de ne mondjátok el nekik, hihi.

Felvettem a kedvenc receptjeim közé, mostantól biztosan minden évben megcsinálom legalább egyszer.

2 komment

Totyogóval Észak-Portugáliában

2019. április 24. 12:43 - Evi Hernaez

Kilenc napot voltunk tavaszolni Észak- Portugáliában. Tegnap előtt értünk haza, már visszarázódtunk a hétköznapokba, és gyorsan frissibe' meg is írom az élménybeszámolót. Fantasztikusan sikerült, és csordultig van a szívem élményekkel, azt sem tudom, hol kezdjem. 

Porto Portugália második legnagyobb városa, a főváros Lisszabontól 300km-re északi irányban fekszik. A Duoro folyó itt torkollik az Atlanti- óceánba. Már a 4. századtól vannak emlékei, templomai, erődjei és várfala csak úgy sugározzák magukból a történelmet.  

oporto.jpg

Mi autóval mentünk, Vitoria és Porto között 670 km a távolság, két megállóval kb. 7 óra alatt értünk oda. Budapestről a Wizzairnek van közvetlen járata, és most olvastam, hogy a Ryanair is hamarosan heti kétszer indít gépet a portugál városba. 

Megmondom őszintén, nagyon féltem attól, hogy Pablo hogyan fogja bírni az utat, de az én pici fiam egy tündér volt: hajnal 5-kor indultunk, gyorsan el is aludt, fél 8-kor felébredt, akkor meg is álltunk pihenni. Utána rajzoltunk, énekeltünk, ettünk, nézelődtünk az úton, egy mukkja nem volt, újabb két óra után megint megálltunk még a határ előtt tankolni, mert Spanyolországban olcsóbb a benzin. Ott is jól kiszaladgálta magát, és amint beültünk az autóba, elaludt, és közvetlenül Portoban ébredt fel. Hihetetlen volt az egész, ennél csak a hazaút sikerült jobban, de azt majd a végén mesélem. 

inkedscreenshot_2019-04-24-10-53-20-403_com_google_android_apps_edited_li.jpg

Pabloval szállodába menni eszünk ágában sincsen, ő már este 8-9 körül elalszik, és még tévézni is esélytelen mellette. Ezért hát apartmant szoktunk bérelni, kettő szobával, mert így ha leteszem aludni, mi még tudunk vacsorázni, beszélgetni, filmet nézni, utána pedig én bebújok mellé, Mikel pedig a másik szobában nyugodtan pihenhet. Tudom, ez így furcsán hangzik, de már meséltem a kisfiam alvási szokásairól, a szükség úgy alakította, hogy nálunk ez a rendszer működik. Még pár év, és visszarendezzük sorainkat, addig meg élvezem, hogy hozzám bújva szuszog egész éjjel. 

Fantasztikus lakáskát találtam: tágas, szépen berendezett, mindennel felszerelt (még kiskád és wc- szűkítő is volt, pedig nem kértem külön), és ami nekem a legfontosabb: patyolattiszta volt. A booking.com-on szoktam foglalni, most sem csalódtam. 65 euro volt éjszakánként, nagyon jó áron sikerült kifogni (többször megkaptuk már kritikaként, hogy hónapokkal előre megszervezzük az utazásainkat, és ez milyen unalmas dolog. No, többek között ezért az árért is megéri már akár fél évvel hamarabb lefixálni legalább a helyszínt. Egyébként 90 euro/éjszaka az apartmanban, ha egy hónappal előtte foglaltam volna.)

Az utca sarkán van a metróállomás, négy megállót kell utazni, hogy a központba érjünk. 24 órás bérletet váltottunk, de van többnapos is, csak mi az időjárástól tettük függővé a napi programokat, nem volt fix nap a kirándulásokra. Két embernek a 24 órás korlátlan használatú bérlet, ami a buszokon és nosztalgiavillamosokon is használható, 8,90Euroba kerül, szerintem nagyon emberi ára van.  A mellettünk lévő metrómegállónál egy óriási, hétemeletes, vadiúj Corte Inglés van (bevásárlóközpont), ott tudtunk megvenni mindent, amire szükségünk volt. 

A szombat még a kipakolással, a környék felfedezésével telt, de vasárnap nekiindultunk a városnak, és a következő öt napban bejártuk, amennyire csak tudtuk.

Gyönyörű!!! Nagyon szerencsés vagyok, sok helyen járhattam már életemben, amikor csak tudunk, utazunk Mikellel, voltunk már több európai nagyvárosban is. Lisszabonban 4 éve töltöttünk el öt csodás napot, és azóta visszavágytunk Portugáliába. Porto a listánk elején volt, és mivel Pabloval nagyon hosszú utakat még nem merünk bevállalni, ideális célpont volt az idei Húsvétra. Nem csalódtunk, sőt! 

Portonak gyakorlatilag nincsen egy szintben lévő útja, minden lejtős, a macskaköves utcákon a babakocsival igencsak nem hiányzott az edzés, olyan izomlázzal jöttem haza, hogy ihajj. A történelmi városközpont az UNESCO által számontartott világörökség része, 2001-ben Európa kulturális fővárosa volt. Portót a hidak városának is nevezik, jelenleg 6 híd ível át a Tisza szélességű Duoro folyón. A leghíresebb közülük a Dom Luis I. híd, mutatom képeken: 
img_20190414_181822_edited.jpgMögöttünk látszik a híd, ezt a képet a Ribeirán csináltam, a folyóparti sétányon, Porto talán legnépszerűbb és legszebb részén.

img_2772_edited.jpgEzt a képet pedig a híd felső részének sarkából lőttem. Két szintes egyénként, a felső szinten megy át a metró, és gyalog is át lehet sétálni rajta. Nem tériszonyosoknak való, Mikel nem tudott rávenni, hogy megálljak egy fotó erejéig. A fiúknak tetszett, én meg gyorsan végigrobogtam rajta, hihi.

Minden városnézős utunkat azzal kezdünk, hogy felülünk a kisvonatra vagy a HopOnHoff buszra, és végigmegyünk az útvonalon. Így betájoljuk magunkat, fejben összerakjuk a látnivalók sorát, és utána sétálva szoktuk bejárni a városokat. Most is így történt, Pablo vigyorogva integette végig a 45 perces utat, ráadásul a mi vagonukba egy nagyon cuki nénikből álló portugál nyugdíjascsoport szállt fel, akik végigénekelték az utat, csodás hangulata volt! Pablo tapsolt, táncolt, majd megzabálták, nagyon szép élmény volt, ráadásul így kezdeni a tavaszolást adott egy plusz varázst neki. 

Az időjárás jelentés nem sok jót ígért, de végül baromi nagy szerencsénk volt: kettő nap esett csak, a többin vagy felhős, de kellemes idő volt, vagy szikrázó napsütés. Az esőnapokon plázáztunk, mert szakadó esőben egy kétévessel nem igazán lehet mást csinálni, illetve az egyik délelőtt elmentünk a World Of Discoveries múzeumba, ami nagy élmény volt: a portugál hajósok felfedezéseit mutatja be, és van egy része, amikor kishajóba ülve végig lehet menni a földrészeken. Láttunk elefántot, tigrist, tukánt, benszülötteket, japán cseresznyefákat, Pablo nagyon élvezte! Gyerekekkel tényleg nagyon komplex kis program, nem olcsó a belépő, de esőben megéri.

img_2807_edited.jpg

Sétálva mentünk végig a városon, minden napra jutott valami néznivaló. A Sé székesegyház, a Klerikusok tornya és a Klerikusok temploma, a Sao Bento vasútállomás, a Tőzsdepalota, mind-mind csodaszép, tipikus portugál csempével díszített épületek, és bár egy kétévessel nem tudtunk mindenhova bemenni, így is megnéztünk mindent, amit szerettünk volna. Vagyis nem, egyvalamit nem: a Lello könyvesboltba bér többször is megpróbáltuk, nem jutottunk be, óriási sor kígyózott előtte, amit egy kisgyerekkel kivárni nem izgalmas dolog. Fájó szívvel hát, de ráhagytuk, talán egyszer sikerül bejutnunk ebbe a különleges boltba, ami a Harry Potterrel vált igazán híressé. 

img_20190414_103711_edited.jpg

Pablo napirendjét igyekeztünk tartani: egy óra körül mindig visszamentünk a szállásra, ott ebédeltünk, és utána aludtunk egy nagyot. A kirándulós napokból tanulva azt mondom, lehettünk volna lazábbak ezzel kapcsolatban, de végülis jó volt így: délután újult erővel tudtunk újra visszatérni a látnivalókhoz, 15 perc alatt újra a városban voltunk, és újabb 2-3 órát tölthettünk sétával, felfedezéssel, hiszti nélkül, mert így kipihente magát ez a kis örökmozgó.

Persze egy pici gyerekkel már nem olyan a városnézés, mint előtte. Más szempontokat kell figyelembe venni, máshogy kell szervezni az útvonalat: a parkok és terek nem maradhattak ki, hiszen ott tudott csak igazán biztonságban futkorászni és galambokat és sirályokat hajkurászni. Neki szerintem ez volt a legnagyobb élmény az egész kilenc napban, sikongatva kiabált nekik, nagyon aranyos volt.

Felültünk az 22-es villamosra is, Porto egyik legrégebbi villamosvonala igazi, tipikus villamossal. img_2874_edited.jpg

Csütörtökön kimentünk Porto óceánparti részére és egy óriásit sétáltunk. Pabli is imádja a homokot és a hullámokat, mint én, jól kirohangáltuk magunkat. Metróval mentünk ki, kb. fél óra volt az út, és busszal jöttünk vissza, ami végig a folyótorkolat mellett haladt, csodás napsütésben. 

img_2887_edited.jpg

Pénteken kirándultunk egyet a 40 percnyi autóútra lévő Braga nevű városkába. Tudtam, hogy szép kis hely, de nem számítottam egy ilyen kis ékszerdobozra a hegyek között. Szájtáltva sétáltunk a rengeteg turista között, akik Húsvét alkalmából elárasztották a városkát, de nem számított: olyan hangulatos, olyan csodaszép ez a kis település, hogy minden sarkon valami szép épület vagy ezer színben pompázó kert jött velünk szembe. Sajnos az egyik legfontosabb látnivalóhoz nem jutottunk el, 4km-re a várostól fekszik a Bom Jesus De Monte templom a csodaszép lépcsősorával, de egyszerűen hiába vártuk, nem jött a busz, autóval meg nem mertünk nekiindulni, mert olvastuk, hogy nagyon kevés a parkoló. Egyszer talán visszamegyünk oda is, és akkor biztosan nem hagyjuk ki. Bragában véletlenül találtunk egy kicsi éttermet, amivel óriási szerencsénk volt, az utánunk érkezőknek már várnia kellett az asztalra. Végre megkóstolhattuk a tipikus portugál bacalaot, ami egy halfajta, krumplival, spenóttal, répával tálalták, szénen sütve. Isteni volt! Csudijó kis kirándulás volt, ha arra jártok, mindképp menjetek el!

img_20190419_121405_edited.jpg

Szombaton 22 fokos, szikrázó napsütéses időt jósoltak, tengerpartra mentünk hát: Costa Novára esett a választásunk, ami ismét egy telitalálat volt! A csíkosra festett, színes házikók elvarázsoltak, a hatalmas, fehér homokdűnék pedig olyan hangulatot adtak az óceánpartnak, hogy nem is akartunk hazajönni. Pablo kacagva rohant a homokban, beleszaladtunk a vízbe, annyira jó idő volt, hogy nem baj, hogy csurom vizes lett a nadrágunk. Mutatom a képeket, hiszen szavakkal leírni nem egyszerű feladat.

img_2991_edited.jpg

costanova.jpgTripadvisor ajánlás alapján választottunk éttermet, ahol életem legfinomabb arroz caldoso-ját ettük: ez egy paella-féle, de nagyon szaftos, szinte levesszerű, tengeri herkentyűkkel felturbózott csodaétel. Dudára ettük magunkat, Pablot a szomszédos asztaloktól lefényképezték, ahogy cuppogta a kagylókat meg a homárlábat. Annyira jól eszik ez a kisember, annyira büszke vagyok rá!

img_2961_edited.jpg

Az ebéd után sétáltunk, játszottunk, fantasztikusan kerek nap volt! Aznap éjjel Pablo átaludta az éjszakát, azt hiszem, sikerült lefárasztani. Oda kellene költöznünk, hihi. 


img_2943_edited.jpg

Vasárnap, az utolsó napon vitoriai barátaink, Edu és Lili (ő is magyar lány, mint én) is megérkeztek Portoba, ők ott kezdték a Portugál körútjukat. Délelőtt mi hárman, Mikel, Pablo és én hajókirándultunk a Duoro folyón (mindenképpen nézzétek meg a várost ebből a szemszögből is, a hat híd alatt átnavigálni nagy élmény), és mire kikötöttünk, a barátaink is odaértek a Ribeirába. Együtt ebédeltünk és sétáltunk, aztán pedig ők folytatták a városnézést, mi meg fájó szívvel elbúcsúztunk Portótól, és visszamentünk a szállásra összepakolni, mert hétfőn hajnal 5-kor elindultunk hazafelé.


img_20190421_125526_1_edited.jpg

Pablo a visszaúton csak egy órát aludt, de elképesztően cuki volt, nem nyávogott, nem türelmetlenkedett. Játszott, evett, énekelt mint az odaúton, a pihenőkön pedig rohangált, mint egy kiscsikó. Rájöttünk, hogy a nyaraláskor nem kell hajnalok hajnalán indulnunk, simán bírni fogja az utat, és így legalább nem kell magunkat szívatni a nagyon korán keléssel. 

 

Csodálatos kilenc nap volt, rengeteget tanultam, tanultunk Pabloról, de ezt majd egy másik bejegyzésben elmesélem. Porto egy fantasztikus város ( a híres portói bort sajnos a szoptatás miatt nem élvezhettem ki úgy, ahogyan megérdemelné, hihi), teli látnivalóval. Igen, rengeteg a turista, de nem zavaróan ám. A helyiek közvetlenek, segítőkészek, és mindig van egy mosolyuk Don Pablonak (ahogy a kis dilimet hívták). Az élet nem drága, 10 euróból olyat lehet enni, hogy csak na. 

Ha van lehetőségetek, menjetek el Portugáliába, eddig két részén voltam, mindkét helyre visszavágyom. Jövőre tervben van Faro és Albufeira, vagyis Dél-Portugália. Még nem biztos, de ha úgy alakul, örömmel megyünk újra szomszédolni. 

 

 

Szólj hozzá!