Na, Valentin nap margójára elmesélem, hogy hogyan oldjuk meg mi, nulla segítséggel azt, hogy ne csak Anya és Apa legyünk, hanem Mikel és Évi is. A Pöttyöslabdára írtam egy cikket, abban szépen, választékosan fogalmazva leírom a nagy világmegváltó tippjeimet (majd posztolom, ha megjelent), de egy blogbejegyzés az más. Itt süketelhetek kedvemre, hihi.

Na szóval: ugye nincs bébiszitter, pedig milyen okosan elterveztem én Pablo születése előtt, hogy majd lesz, mi meg szépen eljárunk heti egyszer vacsorázni, kettesben, mint a baba előtt. Ez a csodás, csöppet sem önző elképzelésem akkor dőlt dugába, amikor a kórházban a karjaimban tartottam az én pici csodámat. Hogy én ezt az ártatlan kis emberkét másra hagyjam? Hogy az én kis védtelen csöppségemre más vigyázzon? Persze, tudom, azért normál esetben egy gyerek elég gyorsan nő és önállósodik, de megmondom őszintén, én még a mai napig nem állok készen arra, hogy valaki más altassa el Pablot. Nyilván ebben közrejátszik, hogy annyit szenvedtünk/ünk az alvással, meg hogy még szopizik, de szerintem még nem tudnám elengedni magam nélküle. Hogy ez a gyerek majmolása? Hogy ez nem normális? Hogy így magamhoz láncolom? Pf, ezeken a véleményeken már csak nevetek. Két-három év annyira rövid idő az életünkből, mikor ragaszkodjak ennyire hozzá, ha nem most? Tizenöt évesen már hiába babusgatnám. Szüksége van rám, érzem, látom. És nekem nem áldozat néhány évig otthon ülni esténként.

Na de hogy visszakanyarodjak: az anyaság eléggé magába szippantott, a hormonok elvették az eszemet, és csak Pablo létezett a fejemben hónapokig. Meg a túlélés, mert nagyon kemény volt alvás nélkül. De a bölcsi mindent megváltoztatott. Lett napi négy szabad órám. Szabad? Dolgozok, írok, háztartást vezetek, főzök, sportolok, szóval azért annyira nem szabad. De ahhoz pont elég, hogy kiszálljak egy picit az édes mókuskerékből. Mikel mindig türelmes volt, ő is szerelmes a kisfiába, amikor csak tud, vele van, szóval abszolút megérti, hogy Pablo volt a középpont. De egy idő után azért észbe kaptunk, és elhatároztuk, hogy heti egy este igenis randizni fogunk. A konyhában. A bébiőr mellett. 

Péntekenként főzök valami finomat, kinyitunk egy üveg bort, fehéret vagy vöröset a vacsorától függően, és beszélgetünk, hülyéskedünk. Az én alkohollimitem elég alacsony, de majd eljön újra az az idő, amikor nem kell másfél pohár után megállnom, haha. Jók ezek az esték. Nagyon kellenek. Persze Pablo általában kétszer felébred, olyankor Mikel szokta visszaaltatni. De így kerek. Mi, hárman, vagyis ketten, de mégsem távol ettől a kis tündérbogártól. 

Persze vannak más alkalmak is, amikor csak kettesben tudunk lenni, de a péntek este az szent és sérthetetlen. Meg a hétvégi, kütyü nélküli reggelik, de azokon Pablo általában fel- alá rohangál Marvellel. Szóval nem túl romantikus. De valahogy így tökéletes. 

Szerintem nagyon fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, és hogy ne csak a gyerkőc legyen állandóan a fejünkben. A házasság/párkapcsolat egy törékeny dolog, és sokan elfelejtik, hogy nagyon könnyen megsérülhet. Igenis dolgozni kell rajta, még ha erőfeszítés is a kakás pelenkák vagy a lebüfizett pólók mellett. Nagyon sok pár a gyermek kétéves kora előtt elválik, ez számomra nagyon ijesztő. Kemény dolog a gyereknevelés, és egy nem biztos alapokon álló kapcsolatot nagyon megviselhet. A mienkkel semmi gond nincsen, de igyekszünk elébe menni a problémáknak, ezért figyelünk egymásra, mert szeretnénk egy boldog, kiegyensúlyozott családban felnevelni a kisfiunkat. És heti egy este a konyhában szerintem mindenkinek belefér:)