JustMom

Anya vagyok. Otthon vagyok.

Miért kell a csoki?!

2019. február 08. 16:59 - Evi Hernaez

Ezzel a bejegyzésemmel lehet, hogy nem leszek népszerű, mert többféle értelmezési lehetősége is létezik, mégis úgy érzem, le kell írnom, mert annyira meg vagyok döbbenve, hogy egyszerűen nem tudom a helyére tenni a dolgokat. Az írás szokott ebben segíteni, talán most is működni fog.
Utálom, ha beleszólnak, hogy hogyan nevelem Pablot, és igyekszem én is távol maradni az okoskodástól. Bármennyire nehezemre is esik, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne bíráljak másokat, hogy elfogadjam az eltérő nevelési stílusokat, hiszen én is ezt várom el másoktól velem szemben. Most viszont nem tudom befogni a számat, mert mélységesen felháborított, amit ma láttam.

Előre leszögezem: az, hogy én még mindig szoptatom Pablot, és soha nem pürézett, hanem BLW módszerrel tértünk át a normális ételekre, az nem azt jelenti, hogy lenézem azt, aki nem így csinálja, csinálta. Szülői kompetencia eldönteni, hogy ki hogyan látja jónak.  
Azt viszont- akármennyire szeretném is becsukni a szemem- egyszerűen nem tudom megérteni, hogy egy másfél, két éves gyereknek miért kell csokit, cukrot nyalókát adni rendszeresen, ebéd előtt.

img_20180526_213438_784_edited.jpg(Csak hogy lássátok, ő is eszik tortát. Az első szülinapjára cukormenteset csináltam, imádta.)

Pablot reggel 9 körül szoktam bölcsibe vinni, mindig együtt reggelizünk. Vannak napok, amikor többet eszik, és vannak, amikor már hajnaltól folyamatosan szopizik, és értelemszerűen nem éhes. A bölcsibe  11 körül szoktak enni egy-egy keszet, almát vagy kenyeret. 1-re megyek érte, olyankor már elég éhes szokott lenni ahhoz, hogy negyed 2-kor ebédeljünk. Tudja, hogy bölcsi után ebéd jön, ám még nem jól dekódolja az éhség jeleit, ezért a földözvágós (éhség miatti, csak ő ezt nem tudja) hiszti elkerülése végett mindig viszek valamit a hazafelé útra: kenyérdarabot (itt nincs kifli), puffasztott rizs szeletet, vagy a legtöbbször egy darab sajtot, amit már a babakocsiba üléskor, még a bölcsiben megkap.

A mai nem az első eset volt, de félelmetesen szembetűnő volt a koncentráció miatt: négy babáért mentünk egyszerre a bölcsibe. Három anyuka és egy nagyszülő páros, nagymama és nagypapa. Minden gyerkőc éhes már olyankor. Az egyik gyereknek az anyukája egy nagy tábla Milka csokit nyomott a kezébe, a másiknak Oreo kekszet (kakós lapok között édes krém), a harmadiknak pedig nagypapa bontotta ki a Kojak nyalókát. A Milkás párost látva szó szerint tátva maradt a szám, annyira megdöbbentem, hogy csak álltam Pablo kabátjával a kezemben, és bámultam, mint borjú az új kapura.

Ancsinak fakadtam ki pár hete pont egy ugyanilyen eset kapcsán, akkor csak az oreos anyuka volt, és aznap épp csokis kekszet adott a kisfiúnak. Ancsi akkor lecseszett, hogy ne ítélkezzek, hiszen nem tudom, hogy mi van a szituáció mögött. Akkor el is szégyelltem magam, hiszen igaza volt, pont azt csináltam, amit másoktól nem viselek el. Ráadásul rosszindulatúan, bírálva, mint egy pletykás öregasszony. Azóta is sokszor eszembe jutottak a szavai, és folyamatosan forgattam őket az agyamban. Igyekeztem elfogadható magyarázatot találni arra, hogy miért kap egy 20 hónapos gyerek ebéd előtt csokis kekszet. Gondoltam arra, hogy talán olyan viselkedési problémákat akar az anyuka elkerülni, amikkel nem tud mit kezdeni, ezért leszerelésként ad csokit a gyereknek. Még nem kerültem a közelébe, de tudom, hogy vannak olyan helyzetek, amikor igenis csak így lehet megoldani egy kényes szituációt, vagy tudok olyan ADHD-s kislányról, akinél a terápia egyik része a gumicukor jutalmazásként. Ezekben az esetekben én is megértem az édesség szükségességét, de a mai egyáltalán nem ez volt. És hiába próbálok mögé látni és nem ítélkezni, de egyszerűen felháborít. Pedig az égvilágon semmi közöm hozzá, nem is kellene meglátnom, elmesélni nyilvánosan meg mégúgy sem. De megteszem, mert ma betelt a pohár.
Nem értem. A mai, internet által irányított világban csak akkor nem jön szembe hasznos információ, ha direkt csukjuk be a szemünket. A csapból is a helyes étkezés, az egészséges életmód folyik. Nap mint nap megjelenik a tévében, az újságokban egy- egy olyan cikk, riport, interjú ami a táplálkozásra való odafigyelést hangsúlyozza. Én értem, hogy az életmódváltás nem könnyű, az egészséges étkezés nem olcsó, de könyörgöm, az józan paraszti ésszel is felfogható, hogy ha csokit meg cukrot adsz a gyereknek, akkor utána nem lesz éhes/hiába teszed elé a zöldséget sovány hússal/pörköltet savanyú ubival/vagy akármi tápláló kaját.

Az oreos anyuka egyébként már panaszkodott nekem, hogy a kisfiú egyáltalán nem eszik jól, és kétségbeesve kérdezte, hogy nekem mi a titkom. Akkor lerendeztem annyival, hogy szerencsém van, Pablo mindent megeszik, de közben annyi mindent szerettem volna mondani neki.
De nem tettem, mert nincs jogom hozzá.
Mégsem tudom felfogni, egyszerűen nem megy. Tényleg ennyire nehéz elfogadni, hogy minták vagyunk a gyerekeinknek? Ha tetszik, ha nem, a mi felelősségünk az ő élete? Tudom, tudom, tudom, nem minden anyuka ilyen szerencsés, mint én Pabloval (bár az összes barátnőm gyermeke jóevő, talán mégiscsak van valami abban, hogy informálódunk...). De könyörgöm: a csoki, a cukor, a cukros üdítők nem ekkora gyereknek valók. Mikel szerint nagyon radikális vagyok ebben a kérdésben. Talán igaza van, de én nem tiltom Pablot az édességtől, ha úgy alakul, ritkán szokott kapni, és tisztában vagyok vele, hogy ha nő, úgysem fogom tudni kikerülni a csordaszellem jelenségét, a játszótéren úgyis lesznek anyukák, akik nem figyelnek oda arra, hogy táplálót egyen a gyerek. Nem vagyok ellene a jónak, én is szeretem a finom sütiket. De 20 hónaposak! Pablo egyik csopitársa sem töltötte be még a két évet.
Miért nem lehet várni egy kicsit?
Miért kell már most cukorral tömni őket?
Mert nekünk sem lett bajunk tőle? Mert mi is felnőttünk így?
Egy nagy lópikulát! Igenis van bajunk, igenis rengeteg elhízott gyerek van, igenis rengeteg testképzavaros felnőtt! Múltkor nem tudom, hol olvastam, hogy egy anyuka a tízéves kislánya miatt kért segítséget: 30!!!kg túlsúlya van. 30kiló egy tíz éves kislánynak. Miért nem lehet egyszerűen átgondolni, hogy mi minek a következménye? Miért nem lehet lépést tartani a világgal, és nyitottnak lenni a hasznos, kutatásokkal bizonyított információkra? És miért nem lehet elfogadni, hogy igenis mi, szülők csesszük el, ha a gyereknek súlyproblémái vannak?

Soha nem fogom megérteni. És mindig fel fogom mérgelni magam rajta.
A fene egye már meg, a 20 hónapos gyerekem azt eszi, amit én adok neki. Az én felelősségem. Nem másé.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://justmom.blog.hu/api/trackback/id/tr1814615398

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.