JustMom

Anya vagyok. Otthon vagyok.

Amit most a világon a legjobban imádok

2019. január 25. 12:23 - Evi Hernaez

Szeretek írni. Megnyugtat, kikapcsol, és sokat tanulok magamról közben. Valahogy úgy érzem, hogy nem kell megjátszanom magam, és mostmár kezdek eljutni odáig, hogy tényleg le merem írni, amit valójában gondolok. Nem aggódok azon, hogy vajon másnak tetszik-e, megérti-e, van-e értelme, meg merjem-e jelentetni. Csak jön egy gondolat, és leírom. Kiírom magamból, feltszem a blogra, és olyan jól esik.

Egy éve még talán nem mertem volna arról írni, ami ma a fejemben jár, de úgy döntöttem, nem álszenteskedek saját magam előtt sem, és igenis elmondom, mert tele van a szívem vele. Nem leckét akarok adni, nem tükröt tartani mások elé, sem ítélkezni, sem tanácsokat adni, egyszerűen csak elmesélni egy olyan dolgot, ami az életemnek szerves része lassan már húsz hónapja, és úgy gondolom, hogy ha nem éltem volna meg, akkor nem lennék ennyire teljes, mint amilyen vagyok.

mundaka_2018_062_1.JPG

A szoptatás. Nem szeretem ezt a szót, mert sok hülye járkál a világban, és mindig van, aki piszkos aggyal asszociál teljesen más, obszcén dolgokra.

Szopizás. Ez jobb. Vagy anyatejes táplálás. De ez sem az igazi, mert nem csak etetésről van szó. Na mindegy. Szopizás és kész.

 

Szóval a szopizás.

Nagyon nehezen indult, pedig Ancsitól minden szükséges információt megkaptam, és a kórházban is segített egy nagyon aranyos nővérke. Az elején természetesen megküzdöttem minden olyan dologgal, amivel az összes frissen szült anyuka szembe találja magát: fájdalom, kisebesedés, keménység, fájdalom, és még több fájdalom bizonytalansággal körítve. De igazából nem is jutott eszembe, hogy lenne másik út, hiszen a gyermekemet táplálnom kellett. Az első hetek után kezdett minden szépen beállni, de utána sem volt könnyű. Valójában szerintem kb. egy éves volt Pablo, amikor azt mondhattam, hogy mostmár tényleg nincsen baj, megy ez, nem fáj, nincs semmi probléma. Addig sokszor voltam nagyon lent, mert a sorozatos mellgyulladás (ötször) és a belülről munkálkodó baktérium, amelyik iszonyatos, kimonhatatlan fájdalmat okozott heteken keresztül nem segített, hogy úgy éljem meg az anyatejes táplálást, mint ahogyan azt annak idején elképzeltem. Sokáig párnával a számban, könnyeket nyelve adtam oda Pablonak két-három óránként, és vigyáztam, hogy ne kiabáljak, nehogy megijesszem, és nagyobb baj legyen. Aztán meg szembesülnöm kellett azzal, hogy a jobbot nem kéri, csak a balból hajlandó szopizni, talán mert ott hallja a szívdobogásom. Majd ha nagy lesz, megkérdezem tőle.

 

Nem gondolom hősnek magam, és nem is azért írtam le, hogy elismerő szavakkal kezdjen illetni a világ. Ez volt az én utam, én ezt választottam, képtelen voltam másképp csinálni. Valami nem hagyta, hogy feladjam. Ezért mondjuk büszke vagyok magamra, ha fellengzősen hangzik, ha nem. Nagyon kemény menet volt, de kitartottam, és a kisfiam a legjobbat kapta.

 

A születése előtt hat hónap volt a kitűzött célom. A WHO addig ajánlja a kizárólagosan anyatejes táplálást, azt mondtam, hogy addig akkor is kibrom, ha beledöglök. Aztán meg valahogy jött magától. Hiába fájt, valami megváltozott, valami átkattant a fejemben. Hogy ha már fél évet kibírtam, akkor menni fog tovább is. Ha a WHO kettő éves korig ajánlja, utána pedig azt mondja, hogy ameddig anyának és babának is jó, akkor annak oka van. Szóval valahogy egy éves lett Pablo, aztán meg másfél, most pedig már húsz hónapos. És valahogy úgy érzem, hogy ez a természetes, ez a legmagátólértetődőbb dolog, amit csak tehetünk.

 

Tegnap gondolkodtam fürdés közben. Együtt szoktunk fürdeni, és természetesen mindig van összebújás, mindig van egy kis relax a meleg vízben, anyán feküdve, szopizva. Tehát tegnap eközben az jutott eszembe, hogy úristen, én mennyire imádom ezt azt érzést. Amikor éppen nem vinnyogtam fogat összeszorítva, akkor már piciként is szerettem a tudatot, hogy a legjobbat adom neki. Soha nem volt ellenérzésem, hogy egy testrészemmel van összekapcsolódva, hanem teljesen természetesnek éreztem. Szerettem, ahogy megnyugodott, imádtam a havi mérlegeléseket, mert láttam, hogy az átlag 800grammot hízza. Belőlem nő, tőlem kapja a tápanyagot. Ez valami fantasztikus!

 

No de tegnap este valami más is történt. Ahogy huncutan rámnézett, ahogy közben csipkedni kezdett, ahogy tudatosan bohóckodott, hát elolvadtam. Úgy mondja, hogy teta. Spanyolul mondja, nem magyarul. És nemrég tanulta meg, nagyon kis büszke magára, és folyamatosan ezt hajtogatja. Játszik a szóval, hol hangosan, hol suttogva, hol kiabálva, hol máshogy ejtve a magánhangzókat, áh, zabálnivaló, komolyan mondom. És ez a legeslegcsodálatosabb dolog, ami valaha velem történt. Ahogy tudatosan kéri, ahogy tudja, hogy attól megnyugszik, ahogy elkezd nevetni, amikor alvás előtt kicsomagolja és hozzábújik... Ahogy áhítattal simogatja, ahogy játszik vele, ahogy hátat fordít már szinte aludva, de a keze kicsavarva a tetát keresi...életem legszebb pillanatai.

Szerettem szoptatni, amikor picike volt, mert tudtam, hogy az kell neki a fejlődéshez. De a legjobb rész az most van. Régen azt gondoltam, hogy a hosszan szoptatás gáz. Hogy amikor már ki tudja mondani, akkor már bőven abba kell hagyni. Pf, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Hiszen pontosan most tudja kifejezni igazán, hogy mit is jelent neki! A szeretet a kis arcán, a megnyugvás, a nevetés, a mosoly, a bújás. Most látom igazán, hogy mennyire én vagyok neki a világ. Ahogy kérve néz rám a gyönyörű szemeivel és mondja, hogy tetaaaa. Ahogy tudja, hogy ezzel elalszik. Ahogy tudja, hogy ha valami baj van, odabújik, szopizik egy kicsit, és megnyugszik. Feltöltődik, és megy tovább. Nem hiszem, hogy van ennél szebb dolog a világon.

 

Egy darabig még biztosan nem fogom leválasztani, hiába van 16 foga, eszik mindent, és több, mint 17 kiló. A nyomás megvan, kapom a megjegyzéseket, de csak legyintek rájuk, és arra gondolok, hogy mennyire szegények azok, akik azt mondják, hogy ennek már semmi értelme. Most van csak igazán értelme. Most látszik csak igazán, hogy miért alakította úgy az evolúció, hogy az emlős állatok és az ember is a melléből táplálja a kicsinyeit. Nemcsak étel. Nemcsak valami, amitől hízik a baba, amitől fejlődik, okosodik.

Hanem egy kapocs. Egy olyan kapocs, amin szavakkal leírhatatlan.

 

Nem is tudom igazán, miért írtam ezt le. Valahogy kikívánkozott. Talán el akartam mesélni, hogy mi tölti ki mostanában a szívem, a lelkem, az agyam, a mindenem. Csodás dolog ez. Kívánom, hogy minél többen átéljék.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://justmom.blog.hu/api/trackback/id/tr9214588006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.