JustMom

Anya vagyok. Otthon vagyok.

Bort inni és nem vizet prédikálni

2018. november 21. 21:26 - Evi Hernaez

Az utóbbi pár napban - Pablo Instás és Facebookos evős képeit látva - többen is gratuláltak, hogy mennyire jól csináltam a hozzátáplálást, mert öröm nézni, hogy a kisfiam mindent eszik, jóízűen, nem válogatva. Én mindegyik dicséretnél kihúztam magam, és büszkén veregettem meg a saját vállam, aztán viszont tovább gondolkodtam. :)

Pablo születése előtt -mint már írtam egy másik bejegyzésben- sokmindenről másképp gondolkodtam. Egyvalamit azonban az elejétől tisztán láttam: ennek a picike lénynek elsősorban én, az anyukája leszek a példa. Az apuka is nagyon nagyon fontos természetesen, de ez a kisfiú bizony tőlem fog tanulni gyakorlatilag mindent. Óriási felelősség ez. Sokszor nyomaszt is, álmatlan éjszakákon (amik nem miattam álmatlanokJ) gombóccal a torkomban szoktam gondolkodni, hogy mit hogyan kellene csinálni ahhoz, hogy Pablo a lehető legjobb módot tanulja meg. Mindenre.

eves6.jpg

Mikre gondolok? Például ha én rákiabálok Marvelre, mert már megint kicselezett, és bekuckózott a kanapéra, amit nem nagyon szoktunk engedni, akkor van, hogy mostanában Pablo is felemeli a hangját vele. Ez megijeszt. Vagy ha én pofákat vágok a sógornőmre, akivel Pablo születése után egy nagyon komoly összetűzésünk volt (természetesen azért, mert ő felnevelt 4-et, és az én nevelési módszerem egy nagy hülyeség), és azóta sem jött helyre ez a kapcsolat, akkor ő is úgy fog hozzá viszonyulni. Ezért mostanában tudatosan dicsérni szoktam, ha találkozunk, a haját, a ruháját, bármit, csak hogy magamban is pozitívan próbáljam őt látni. (Nagy erőfeszítés ez, mert nagyon nagy pofon volt az élettől. De már megtanultam vele élni.)

Hirtelen haragú ember vagyok. (Ellensúlyként védelmemre hoznám, hogy ennek ellenére egyáltalán nem vagyok haragtartó, és képes vagyok bocsánatot kérni, amint lehűl az agyvizem). Vezetéskor például. Mikel röhög, mert tudja, hogy ha vezetek,és magyarul kezdek beszélni, na ott bizony valakinek csuklik az anyukája. (Bár mostanában tudatosan nem káromkodok.)

Vagy veszekedéskor. Ritkán szoktunk, de van, hogy bután reagálok, és jön a tipikus női vinnyogás, a könnyek, az ajtócsapkodás, aztán persze a megbánás meg a bocsánatkérés. Tudatosan dolgozom a dühkezelésemen. Nagyon szeretném, ha Pablo nyugodtabb, higgadtabb, megfontoltabb ember lenne, ehhez viszont meg kell neki mutatnom,hogyan is kell ezt csinálni.

Van néhány dolog a nevelésében, aminek külön nagyobb figyelmet szentelek már az elejétől kezdve. Ilyen az étkezés és a testmozgás is. A mozgás sajnos nem úgy alakult eddig, ahogyan szerettem volna, mindig volt kifogás, és azért mentségemre legyen, hogy nem sok erőm van futni menni egy három órát hat darabban aludt éjszaka után (bár erre Adri barátnőm az élő cáfolat, aki miniéjjeliterrorista Adél mellett hónapok óta tolja az Intensetet, és brutál jól néz ki). De álmom egy félmaraton. Úgy, hogy a kisfiam és a férjem a célban várnak. És meg fogom csinálni. Májusban egy 10km-es versenyre már le van adva a nevezésem, nincs visszaút. (Sajnos egy hónapja épp egy futás alkalmával megsérült a bal achillesem, de nem adom fel, addig csak rendbejövök) Azért fogok sportolni és aktívan élni, hogy Pablonak ez már alapból az élete része legyen, és ne felnőttként kelljen küzdenie egy életnyi rutintalansággal és lustasággal, ahogyan nekem. (Ezzel NEM a csodás szüleimet kritizálom, teljesen más élethelyzetben neveltek fel Bennünket: nekik a munka(munkák) után, a háztartást és az állatokat ellátva már nem azon járt az agyuk,hogy ide oda futkorásszanak azért, hogy csinosak legyenek. Nekem viszont megadatott az a lehetőség, hogy igenis edzőterembe járjak, hogy tudatosan szánjak rá időt, és kötelességemnek érzem ezt a példát átadni a kisfiamnak.)

eves3.jpg

Az étkezésnél viszont minden úgy alakul, ahogyan terveztem. És büszke vagyok magunkra. Pablo 6 hónapos koráig kizárólag anyatejes baba volt. Nagyon sokat küzdöttem ezért, az, hogy a mai napig aktívan szopizik, életem egyik legnagyobb harca és legnagyobb győzelme. A WHO (Egészségügyi Világszervezet: Az ENSZ szakosított szervezeteként feladata többek között az egészségügyi és mentális higiéniai felvilágosítása.) ajánlása alapján 6 hónapos koráig nem kezdtem el a hozzátáplálást. Rengeteget informálódva, olvasva, és bevallom, nagyon parázva, de végül a Baby Led Weaning (BLW vagy falatkás hozzátáplálási mód) mellett döntöttem. Ennek az a lényege, hogy amint a baba fizikailag készen áll (megtartja magát ülve, érdeklődik az evés iránt, és működik a nyelvkilökő reflexe), onnantól kezdve a családi étkezésekben úgy vesz részt, hogy azt eszi, amit anya és apa. Nincsen püré, nincsen bevezetési sorrend. Néhány kikötés van csupán: minimális só, semmi cukor, nincs méz, nyers dolgok, füstölt kolbász a botulizmus veszélye miatt egy éves korig. A legfontosabb pedig, hogy nem etetjük a babát, nincs brüüü,na mégegyet anya kedvéért, nincsen telefonon mese elérakva, hogy jajj csak egyen szegény. Mini emberke, aki képes eldönteni, hogy szeretne-e enni, mit szeretne enni, és ha türelmesek vagyunk (és hajlandóak takarítani, sokat:)), hamar megtanul csippenteni is, kanalat és villát fogni is, sőt, pohárból inni az elejétől kezdve. (A Facebookon van egy BLW csoport, illetve ajánlom figyelmetekbe a Kötődő etető nevű csopit is, akit érdekel a téma, ott tudtok jobban tájékozódni.)

eves2.jpg

 

Mivel azt és úgy eszik, mint mi, baromi nagy a felelősség ezen a téren. Nemcsak az alapanyagokra, az ételekre gondolok, hanem a mi viselkedésünkre az étkezések alatt: ha látja, hogy anya és apa szívesen eszik mindent,akkor neki is az lesz a természetes. Ha látja, hogy jóízűen eszünk, szeretjük a finom ételeket, élvezzük a közös étkezéseket, akkor az lesz az alap neki is. Gondoljunk csak bele: ha anya és apa csak kólát meg dobozos lónyálakat iszik, akkor a gyermek miért akarna vizet inni? Ha anya és apa fehér kenyeret eszik éjjel nappal, mindenhez, akkor ő miért ne enné ugyanazt? Ha apa és anya csak ketchuppal hajlandó megenni sültkrumplit, akkor ő miért enné anélkül? Milyen egyszerű példák, de ezekkel kész is az út az elhízás vagy épp az étvágytalanság felé: mind tele van cukorral, amire a szervezetnek semmi szüksége nincsen, ráadásul nagyon gyorsan függővé teszi a fejlődő kis testet.

eves1.jpg

Én igyekszem mindezeket elkerülni úgy, hogy mi sem esszük őket. Nincs üdítő, nincs csoki, se túró rudi, se kinder pingui, se ketchup, se kenyér mindenhez. Van ellenben rengeteg zöldség (mert ugye nemcsak krumpli és rizs lehet köret!), hús mindenféle módon elkészítve (sütőben, rántva, pörköltnek), hal (oké, ez nálunk elérhetőbb,mint Magyarországon), van nagyon sok gyümölcs a kezdetektől a saját állagában (imádja csipkedni az áfonyát, trancsírozni a narancsot, nyalogatni a kiwit, cuppogni a körtét, ropogtatni az almát vagy a persimont), és nincs bolti keksz meg péksüti, én készítem itthon, adalékanyagok, túlzott mennyiségű cukor és tartósítószer nélkül. (Igen, tudom, munka nélkül nagy a szám, ejj de ráérek, de higyjétek el, Steiner Kristóf muffinreceptje összesen 27percet vesz igénybe. Mialatt uzsizik, simán megvan egy adag).

eves4.jpg

Hogyan érem el tehát, hogy megegyen mindent? Úgy, hogy ezt látja tőlünk. Nem erőfeszítés, nagyon finomakat szoktunk enni, nagyon jó (és szerény:P) szakács vagyok:). Neki ez a természetes, és egész egyszerűen nincs más, nem tudja milyen a csoki, az üdítő. Nem tudja, milyen nem asztalnál enni, vagy a tévét bámulni közben. Én vagyok az anyja, másfél évesen még bőven én felügyelem élete minden percét, én teszem elé a tányért, a poharat. Én döntöm el, hogy milyen példát mutatok neki. És a helyes információk birtokában a legjobbat szeretném (mint nyilván mindenki), és szánok rá időt és energiát, mert tisztában vagyok azzal, hogy mennyivel könnyebb így indítani, nem pedig később megtanulni.

Az egész életéhez így állok, kemény munka van benne, nemcsak ösztönösen hagyom magam az árral sodródni. Nincs tévé, nincs cukor, mert nem akarom, hogy legyen, és az én fontossági sorrendemben ezek a dolgok magasan elöl állnak. Jobban csinálom? Vagy rosszabbul? Lesz eredménye, vagy fölösleges strapálnom magam? A gratulációk és a lájkok alapján mások szerint is jól csináljuk, de nekem a legnagyobb visszaigazolás a fantasztikus kisfiam.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://justmom.blog.hu/api/trackback/id/tr1814385898

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.